Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - FIGYELŐ - Szuchy M. Emil: Nem bezárni — hanem kitágítani kell a múltat

mű csakis az olvasásban realizálódik, egyébként halott. Ha megfeledkeznénk erről, Ehrenburg figyelmeztet rá bennünket, s felmerülő „irodalmi” kifogásainkra is már a regényben válaszol.)

Am Mihail Likov és a hozzá hasonló „regényhősök” alakjai mellett Ilja Ehrenburg regényében mégiscsak a derekak, a sokak nagyszerűsége domborodik ki, a sokaké, akik óvó gyöngédséggel érlelték „férfivá” a regény monumentális főszereplőjét, a kiáltozások, sivítások, fegyverropogás közepette született szocialista forradalmat, amely túllépve a gyűlölködők és a harácsolok seregén, győzedelmesen halad a maga útján — a jövő felé. (Európa, 1982.)

Varga Erzsébet

Nem bezárni - hanem kitágítani kell a múltat

Ha igaz, hogy a színművészet az élet tol- mácsolója, felmerül a kérdés, mit is jelent valójában „tolmácsolni” egy dráma keretébe foglalt élettörténetet. Gvadányi József 1787-ben írta meg figyelemreméltó művét, Egy falusi nótárius budai utazása címen. Főhősét Nagy-Peleske földesuráról mintázta meg. A környezetrajz és az alak elevensége erős élményi alapra mutat, de fontosabb és érdekesebb ennél, hogy a nótáriusban kora vidéki értelmiségének jellegzetes típusát formálta meg. Gvadányi életműve, szemlélete és ábrázolásmódja epikussága ellenére inkább drámai jellegű. Nyilván ezért igényli a színpadot. Gvadányi jellemrajzaiban tudatosan ügyelt arra, hogy felismeréseit és érveléseit látványossá tegye. S nyilván ez ösztönözte a reformkor elején Gaál Józsefet is, hogy színpadra alkalmazza műveinek anyagát,

színpadi feldolgozásban népszerűsítse, részben új ötletekkel is bővítse a több területen zajló mondanivalót, előtérbe ho^- va az eredeti humoros és bíráló célzatú jeleneteket, a találó jellemrajzokat. Végeredményben minden kor újrafogalmazza a klasszikusokat és minden rendező tartál- milag-formailag a mához alakítja, jelenéhez közelíti az egykori szerzői közölnivalókat.

Gaál József a romantika és a naturalizmus határán alkotta meg dramatizációját. Realista ábrázolásmódja kalandos események sorával párosul. Valószínűleg ez az érzelmes, gyakran melodramatikus mese (mivel több elemző részt is felmutat) ragadta meg a Kolozsvárott élő Méhes György írót is, aki nagyszerű érzékkel értelmezte újra a Gvadányi-féle enciklopedi- kus társadalomrajzot, és a „jó, öreg Gvadányi” emberszeretetét. Űj színdarabot írt mához szóló helyzetekkel, hangsúlyokkal. Munkája több, mint adaptáció. Teljes értékű, szórakoztatva komédiázó színdarab, tele mókával és intelemmel. Pompás szerkezeti egységek, logikus lélektani mozzanatok, hiteles párbeszédek kerülnek a közönség elé.

Konrád József színpadi formanyelve biztos alapokra épül. Összefüggéseket keres. Okozati, szellemi, tartalmi érintkezéseket hasznosít, emberi kapcsolatokat igényel, ahol a groteszk elemek határozzák meg a játék hangulatát, ahol a figurák jellegzetes karaktereikkel vehetnek részt a cselekményben, a figyelmet igénylő párbeszédekben. Nem elméletek összekeveréséről van tehát szó, vagy bizonyos „egyéninek aposztrofált” stílus kimutatásáról, netán egy olyan koncepcióról, „amely még nem volt”, hanem olyan rendezői vonal- vezetésről, ahol a kor és a játék, a szerző adta szereplők és színészeink tehetségükkel egységbe tudják kapcsolni a különböző jeleneteket és a drámai helyzeteket, ami nélkül korszerű színjátszást ma már nem is lehetne elképzelni. Érzékeltetni kell az idézett múlt századi társadalomképet is. Oda kell varázsolni (éppen az említett szintetizálással!) a történelmi helyzetképet, mert ezt a drámai cselekménybonyolítást a kor problémáira oly érzékeny író a saját jelenében írta. Gvadányi, majd Gaál József a szókimondás igényével lépett elő. Beszélt kellemetlen helyzetekről, megfogalmazott olyan érzéseket, amelyekről eddig reflektorok fényében nemigen lehetett szólni. Méhes György is jól alkál-