Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - FIGYELŐ - Varga Erzsébet: A harácsoló
kokkal, típusokkal. De nemcsak a szlovák nép mentalitásának, szokásainak, dolgos hétköznapjainak, szerény, de átütő erejének, meleg emberszeretetének, élni tudó, mert élni akaró optimizmusának a regénye Az ezeréves méh, hanem az igazi hazaszereteté is. A regény különös hangulatát, atmoszféráját bensőségessé teszi a jellegzetes szlovák táj festői szépsége. Peter Jaroš a regény cselekményét szűkebb hazájába, tátraalji szülőfalujába, valamint a liptói táj környezetébe ágyazza. Innen szélednek szét a regény hősei munka után vándorolva az egész országba. Némelyeket elvet a sors idegenbe is, főleg Amerikába. De akik a sors szeszélyes játéka folytán valamiképpen életben maradnak, akiket nem nyel el a háború vagy másféle szerencsétlenség, azok mindig visszatalálnak az asszonyokhoz, a megmaradt szeretőkhöz és az apai röghöz, az élethez — az élet újrateremtésének vastörvényeihez. Mert az az ezeréves méh ott zümmög valahol a méhkasban, teremtve és újrateremtődve, ez az élet rendje. De lehet, hogy csak volt, most más, ám akkor az, ami: élet, a mi életünk közép-európai normák szerint. Az ezeréves méh természetesen nem hibátlan mű. Peter Jaroš a regényben a narratív strukturálást alkalmazza. Nem mond le tehát narrátori önállóságáról, szereplehetőségeiről, elkülönített pozíciójáról és hatalmáról. A regény cselekményének menetét sokszor megszakítja, bizarr, groteszk, ironikus, sőt parabolisztikus betétekkel tarkítja, ami helyenként ellaposítja, esztétikailag érdektelenné teszi a cselekményt, s a regény összhatásának kisugárzó erejét fölöslegesen hatálytalanítja. A modern írók azonban a fiktív elemek művészi autenticitásának érdekében gyakran folyamodnak hasonló művészi eljárásokhoz. Az ezeréves méh azonban így is az utóbbi évek egyik legsikeresebb szlovák regénye marad, amely új távlatokat nyithat a mai, modern szlovák prózairodalom újabb sikerei felé. Peter Jaroš regényét Nóta János fordításában jelentette meg a Madách Kiadó. Garaj Lajos A harácsoló A tizenöt éve elhunyt Hja Grigorjevics Ehrenburg, a világhírű szovjet-orosz író magyarul immár másodszor kiadott regénye, A harácsoló első olvasásra egy „karrier” történetének tűnhet: egy különös karrierének, amelyet valóban csak idézőjelben nevezhetünk karriernek, mert nem valamiféle csúcsokra, magaslatokra, hanem a teljes romlásba s végül a pusztulásba vezet. Pedig a regény központi alakja, a romantikus lei: ületű, szüntelenül nagy tettek véghezvitelére készülődő Mihail Likov valóságos hőslcént, a forradalom hőseként vág neki a mindent Ígérő életnek; hogy végül mégis a másik oldalon, az új gazdasági politika (a NÉP) vámszedői, a felelőtlen harácsolok között találja magát, abban nemcsak jelleme játszik jelentős szerepet, hanem a történelmi körülmények is: mert ama nagyszerű kornak — amelyet a regényíró a szerelem időszakához hasonlít — ugyancsak megvoltak a maga abnormális, sze- mélyiségtorzító vonásai. S ha tudatosítjuk, hogy a minden áron látványos hősiességre törekvő, „a terepszínű álcát viselő, megbúvó, homályba húzódó lámpa alatt újságot olvasó forradalmiságot” megérteni és elismerni kéotelen Mihail Likov kitűnően jellemzett figurája tulajdonképpen csak eszköz Ehrenburgnak arra, hogy ama nagyszerű kort a maga ellentmondásaival és esztelenségeivel együtt — azaz valóban hitelesen, meggyőzően — ábrázolhassa, megállapíthatjuk, hogy a regény valóságos hőse nem Mihail Likov, hanem a Uraian, lelkesedéssel megjelenített kor, a forradalom, s hogy a történet sem csupán egy pusztulásba irányuló életpálya története, hanem egyszersmind a szocialista forradalom lelkes megéneklése: a forradalomé, amely végülis félrerúgja a Mihail Likov- féle harácsolókat és továbbvonul a maga útján.
