Irodalmi Szemle, 1982

1982/7 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: Vladimír Mináč 60 éves

Vladimír Mináč a szlovák ember jelleméről

(Részlet Miroslav Janek Mináčcsal készített interjújából; a beszélgetést a Slovensko című kulturális-társadalmi folyóirat közölte Vladimír Mináč nemzeti művész 60. születésnapja alkalmából)

— Mikor kell elkezdeni a memoárírást? ... Hiszen a naptári évek száma már meglenne hozzá. Hatvan év ...

— Igen, nálunk hatvanévesen szokás emlékiratokat írni, hetvenévesen meg véget vetünk az emlékezésnek. Aztán — ha megéri — már úgy kell élnie az embernek, ahogy arról a memoárjaiban írt, mert ez korlátozza, determinálja. Többé nem léphet ki a memoárokból...

— Térjünk rá a következő kapcsolatra: a szülőföldről való eltávozások és a szülőföldre, a földiekhez, a közelállókhoz, dombokhoz és művekhez való visszatérések, a búcsúzások, az ifjúkori emlékek, a háborítatlan természet...

— Valahogy már mindent elnosztalgiáztam. Még a szülőföld tájai sem fakasztanak könnyekre — már nem, és még nem.

De van itt egy más kérdés — a szlovák falu háborítatlansága. Közvetett bizonyítékaink vannak arra, hogy mondjuk ott, ahol a szlovák etnikum nagyon magába zárkózott — miként az Jugoszláviában volt —, megtartotta a száz vagy kétszáz évvel korábban fennállt viszonyokat, konzerválta őket. És azt is tudjuk a történelemből, hogy a török háborúk előtt fennálló viszonyok csaknem a mi emlékezetünkig fennmaradtak.

Az alapvető osztályviszonyok az egész régi Magyarországon (Ausztriában kissé másként volt) rendkívül lassan változtak és a fejlődési folyamat szinte észrevétlenül zajlott. Úgyhogy a mi Stúr-iskolánk képviselői, akik emlékeztek a tereziánus meg a jozefiánus reformokat megelőző időkre, az egész mozdulatlan középkort az emlékezetükben tartották. Mindezt a kínai helyzethez hasonlíthatnánk, ahogy azt Marx jellemezte. A régi Magyarország

— akárcsak Lengyelország — ilyen mozdulatlan társadalom volt, amely éppen a XVIII. század közepétől, a termelésben bekövetkezett változások legdöntőbb éveiben, rettentően elkésett, s rettentően elmaradt Európa többi részétől.

Csaknem történelmi paradoxon, hogy Felső-Magyarországot azelőtt Közép-Euró- pa Angliájának hívták (az ásványgazdagság és a korszerű technológia jóvoltából), és éppen akkor, amikor nyugaton a burzsoázia jut szóhoz, nálunk alábbhagy a gazdasági, bányászati és egyéb tevékenység, az ígéretes fejlődés megszakad és elvész.

— Befolyásolta ez a fejlődés a szlovák ember jellemvonásait?

— Ma már sokat tudunk a biológiáról meg a genetikáról, s ha nem állnak utunkat morális jelegű korlátok, biztosan számos kísérletet végeznénk a genetikai mérnökség területén. Azt is tudjuk, hogy Szlovákia különböző nemzetiségekből, törzsekből és törzsecskékből tevődött össze, hogy a genetikai kód itt változott, felfrissült, keveredett és újrakeveredett századokon keresztül. Ezért nehéz beszélni a szlovákok valamiféle specifikus genetikai vonásairól. A tudósnak a kezét kellene tördelnie, ha erről a témáról kezdenénk beszélni.

De úgy vélem, léteznek közös vonások, mint minden nemzetnél, tekintettel a nemzeti kultúrára, arra, milyen körülmények között éltek, dolgoztak az emberek mint nemzet, mit termeltek és milyen kulturális színvonalra jutottak. Gondolom, ilyen tekintetben sem kell már szentimentálisnak lennünk, s a mellünket vernünk azért, hogy, mondjuk, tizediziglen szlovák vagyok.