Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - NAPLÓ - Tőzsér Árpád: Vladimír Mináč 60 éves
9 Nem mindenki követheti nyomon a származását két vagy három évszázadra visszamenőleg, de ha ezt megtehetné, bizonyára felfedezné, hogy még a legkisebb, legeldugottabb falucskákban is elég alkalom volt a genetikai változásokra. Sőt, még a tipikus szabadosfalvakba, melyeknek férfilakói biztosították a király terített asztalát és gondoskodtak számára vadról meg halról, még ezekbe is betört az idegen populáció. Peter Jaroš bebizonyítaná földijeinek, a hybbeieknek — akik azt hiszik, hogy ők az egyedüli százszázalékos szlovákok, s hogy egyikét jelentik Szlovákia kevés köldökének —, mennyire tévednek. Hogy tulajdonképpen a szászoktól származnak, és a szász Oppidum Hybbe előtt szabadosfalu voltak, s ama fajtiszta környezette már akkoriban is érkeztek lengyelek, megjelent a vlachok első hulláma és más idegen elemek ... Szlovákiában nehéz tőzsgyökeres szlováknak lenni. Szlovákká valamennyien lettünk. Akárcsak más nemzetek, nemzetté nem születtünk — hanem lettünk. Nálunk csupán az a sajátos, hogy milyen későn lettünk ezzé a nemzetté, s hogy népünk szinte a gazdasági fejlődés segítsége nélkül, kizárólag az értelmiség segítségével lett nemzetté. A burzsoázia és egyáltalán a termelési folyamat e formálódásban — más nemzetektől eltérően — aránylag kis szerepet játszott. Rokonszenves tehát az a rendkívüli igyekezet, akarati tevékenység, amelynek sokkal magasabb színvonalon kellett lennie, mint a kedvezőbb körülmények között formálódó többi nemzetnél. A nemzet létrejöttének körülményei néhány közös vonást hagytak ránk, mint például az egyik oldalon a kicsinység érzése, noha Európa közepében élünk, a másik oldalon valamiféle túlzott öntudat érzése, amelynek nincs valóságalapja, nem az elért eredményekből következik, hanem inkább gesztikuláción alapul. Lehet, hogy erényeink és hibáink nem gyökereznek olyan mélyen a történelemben, mint hisszük, hogy talán újabb keletűek, és hogy tulajdonságaink a nemzet kialakulásakor kezdtek polarizálódni. Mert addig, mondjuk, a keleti szlovákot a maga tájhoz kötött tulajdonságaival — beszédével, szokásaival és hasonlókkal — nehezen hasonlíthattuk volna a nyugati szlovákhoz. Két szociális-gazdasági, de ennek következtében két morális-etikai, mentális világ is voltak. Majd csak ez az össznemzeti törekvés eredményezte a nemzeti jellem kikristályosodását, ha létezik egyáltalán ilyesmi. Az, amit a nemzeti jellemről mondanak, zömmel az egyik nemzet előítélete a másik nemzetről. Amikor azt mondjuk, hogy a skót fösvény, hogy a magyar szereti az erőspaprikát (mintha éppen a magyar találta volna fel; tudjuk, hogy a paprika csak a törökökkel érkezett Magyar- országra, és a törökök sem az utcán találták), vagy hogy ez vagy az a nemzet szívesen nótára gyújt — mindezek csak nagyon felületes megállapítások, semmi esetre sem az egyes nemzetek jellemvonásai. Ha a szlovákokról azt állítják, mondjuk, hogy szívesen költekeznek — ez a nemzet nagyobb részére nem érvényes. Azt mondanám, hogy a nemzet nagyobb része inkább zsugori. — De állítálag objektíve kárörvendőek vagyunk, amint azt a kecskével kapcsolatos közmondás tanúsítja... — Minden nemzet kárörvendő. Azt kell mondanom, hogy ez planetáris, nem pedig sajátosan szlovák jelenség. Ám meglehet, hogy valóban léteznek a nemzeti jellemvonásoknak bizonyos jelei; ezeket a leghamarabb a múlt század végi realistáinkban találhatnánk meg. Ha nagyon akarnám, akkor, mondjuk, KukuCíntól Tlmra- ván keresztül Jesenskýig keresném őket, ott valahol, főleg ennél a háromnál.
