Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - NAPLÓ - Jaroslava Pašiaková: Gál István (1912—1982)
Babits Mihály irodalmi hagyatékának gondnokaként állandóan publikálta az ismeretlen Babits-dokumentumokat (pl. Babits a világbékéért). Jelentős dokumentum-, illetve levélgyűjteménye is Babits és Ady legendás barátságáról (Babits Ady- ról), a Babits-tanulmányok Arcképek és tanulmányok című gyűjteménye és további művek egész sora. A Bartóktól Radnótiig című fontos könyve (1973) azokat a tanulmányait foglalja magába, amelyeket a két háború közti közép-európai kulturális kapcsolatok tárgyában irt. A gyűjtemény bevezető részét a Bartók-elemzések képezik. Az első tanulmány (Bartók Béla és a Kelet-Közép- Európa kutatás kezdetei) jelöli ki és nyújtja a gyűjtemény eszmei koncepcióját. Gál jóvoltából itt jelent meg először Bartók formulája, „a testvérnemzetek” (a haladó magyar írók fontos, 1918. nov. 3-i dokumentumában). Szerkesztői munkásságát ugyancsak nagyra értékeljük: 1934 és 1940 között szerkesztette Budapesten az Apollót, amelynek az európai fasizmus árnyékában betöltött humanizáló szerepe felbecsülhetetlen. Az Apollót mindenekelőtt a humanizmus szolgálatába állította. Megismertette a magyar olvasót Európa humanista kultúrájával, amelyből kiemelte a haladó s minden nemzet számára közös értékeket. A szerkesztő és legközelebbi munkatársai (Bóka László, Kardos Tibor, Kovács Endre, Sziklay László, Sárkány Oszkár, Waldapfel József és mások) kötelességüknek és kor- parancsnak tartották, hogy a legközelebbi szomszédnemzetekkel kötött szoros, baráti kapcsolatokra irányítsák a figyelmet. Gál élő és aktuális küldetésként, a kor jelszavaként és krédójaként értelmezte a humanizmust. Megfogalmazta a „humanizmus mint erkölcsi felelősség" gondolatát. Ma már talán nem is tudjuk kellőképpen értékelni Gál Apollójának igazi jelentőségét és úttörő jellegét. Persze, a korabeli visszhang alapján megállapíthatjuk, hogy a legjobbak már akkor tudatosították, milyen jelentős tett volt a maga korában az Apolló. Gogolák Lajos a „magyar humanitás” példájaként értékeli (Magyarság, 1937. nov. 12.). Mások „keresőket és rögtörőket” láttak a folyóirat gárdájában. Szalatnai Rezső „A virtuális humanizmus iskoláját” üdvözli benne (Magyar Figyelő, Pozsony, 1935, 2 — 4.), Balogh Edgár pedig a „Kincskereső magyar humanizmust” (Korunk, 1937. márc.). Vass László a du- navölgyi más nemzetek irodalmi emlékeinek áttekintését értékeli benne (A duna völgyi népek irodalma egy budapesti folyóiratban. Magyar Újság, 1936. jan. 21.). Sándor László a keresés bátorságára figyel föl (A dunai népek együttműködésének kérdése. Korunk, 1935. dec.), Ignotus a „Virtuális Magyarország” realizálásáról ír (Magyar Hírlap, 1935. jan. 13.), Litván József pedig „a közép-európai humanizmus kísérleteként” értékeli az Apollót (Századunk, 1937. jan.). Féja Géza és Gunda Béla azt méltatják, hogy a folyóiratban „Mérlegen a magyar ifjúság” (Magyar Ot, 1935. febr. 15.), Turóczi—Trostler és Kál- dor György „Geistliches Frühlingserwa- chen”-t lát benne (Pester Lloyd, Morgen- blatt, 1935. febr. 16.), Passuth László meg mint sajátos „Humanisme hongroise”-t üdvözli (Nouvelle Revue de Hongrie, 1937. ápr.). A legkimerítőbben azonban Bóka László, a munkatárs értékelte az Apolló szempontjából Gál István jelentőségét. Kijelentette, hogy az Apollo azért született, mert egyetlen olyan folyóirat sem léte zett, amely befogadta volna a fiatalokat, s mert akadt egy ember, aki utolsó garasát is arra áldozta, hogy a folyóirat megjelenjék. Ez az ember Gál István volt. Nagyvonalú ember volt, nem ismerte az emberi viszálykodás, az intrika, a rivali- tás kicsinyességét. Észrevétlenül, csöndben dolgozott, de mindig kitartóan követte célját: más nemzetek értékeinek megismerésével hozzájárulni a nemzeti önmegismeréshez. Gál dolgozószobája — a régi Budapest centrumában, a Bölcsészkar és a Pilvax közvetlen kötelében —, amely évek óta betegszobája is volt, különböző nemzetiségű és korú emberek nézeteinek, eszméinek a találkozóhelyét jelentette, ahol számos kutató kapott ösznözést, biztatást és tanácsot; Gálban mindannyian utolérhetetlen példaképet láttak. Nehéz elhinni, hogy személyesen már sohasem találkozunk ve!e. Csupán az a tudat vigasztal bennünket, hogy hagyatéka gondos kezekben van, s továbbra is közöttünk él erkölcse, heroikus oéldamutatása, amellyel arra kötelez bennünket, hogy ne térjünk le a helyes útról: még akkor sem, ha göröngyös az az út. . . Jaroslava Pašiaková
