Irodalmi Szemle, 1982
1982/7 - Koncsol László: Fábry Zoltán levelei
Koncsol László FÁBRY ZOLTÁN LEVELEI Stós, 957. IX. 15. T. „Magyar Főiskolások Művészegyüttese” Kedves „Ifjú Szivek”! Egy kedves és kínos kötelességnek kell eleget tennem: :válaszolni üdvözlő levele tekre, a jókívánatokra és a vallomásokra. Kedves ez a válasz, mert szívemnek való: szívből jöttre adandó felelet és kínos, hogy ez egy hónapi késéssel történik. De az okot úgyis tudjátok: a betegségemet. Aztán a címet sem tudtam, amikor már ez sem volt akadály, akkor újra írásképtelen lettem. Most már nem halasztóm tovább és csak bocsánatot kérek, hogy ez a válasz megint nem az lesz, amit Ti megérdemeltek. Kevesebb lesz, kisebb terjedelemben és hangban, szóval nem azt adhatom amit szeretnék, mert leveletek megérdemel egy igazi választ, míg most csak élet jelt \tud okádni — betegen. Az első szó: a 'köszönet hangja. Ilyen levélért, ilyen vallomásért — érdemes volt élni. Én mindig visszhangtalannak tudtam magam és most az ifjúság legértékesebb rétegje vall a magáénak. És úgy vall és vállal, ahogy kell: a magyart az űzött ma gyarságban, az embert az embertelenségben. A születésnapi méltatások ha jelezték is — figyelmen kívül ,hagyták azt, amit Dobossy László írt a Béke igazáról /sic!] az egyik pesti lapban /Fábry igaza/. Ott találtam a megvilágító szót munkásságomról: „ez a fájdalmas magyar életmű”. Ma gyarnak lenni — és megmaradni — az űztött magyarságban van olyan fájdalmas (és olyan szép] mint embernek megmaradni az embertelenségben. Az emberhez méltó gond csak magyarhoz méltón kifejezhető gond lehet és meg fordítva: a magyar gond csak mint emberhez méltó gond jelenthet jövőt. A kettőt csak együtt lehet mondani, értékelni és vállalni. Adyról nem véletlenül manifesztálódott ez a kettő együtt és elválaszthatatlanul. „Embermagyar”, mondja a szlovenszkói költő: Győry Dezső. „Embermagyar tanod el ne hagyd!” — Én sem mondok mást, én sem mondhatok mást: ebben és ezzel a kettősséggel vállaljuk a legnagyobbat. Magyarnak lenni ezzel a vállalással a teljes humánumot jelenti! Ezért és erre voltunk és lehetünk büszkék. A nehezebbet, a szebbet, a fájdalmasabbat mi vállaltuk. Ti a nép dalát és táncát mutatjátok: Ti az alapot őrzitek, a folytonosságot: az örökséget és az örökösséget. A nép dala és tánca: anyanyelv. Ugyanaz, mint a beszéd, mint a szó. Ha a szó elnémul, még mindig száll az ének és ha ének elhal, a tánc pantomimja tovább beszél. Az író nemcsak a gondolat igaza. Az író: a nyelv féltője, ápolója, őrzője, tovább vivője és továbbadója. Az írott szó: anyanyelv a legmagasabb fokon is. Csak így válik érthetővé és továbbadhatóvá — a gondolat. Anyanyelv — tehát alap — nélkül nincs gondolat: mindennek koronája. Az anyanyelv, a magyar nyelv elkötelezettel vagyunk mindenképpen: írók, énekesek, táncosok. Anyanyelv: a szó, de ugyanúgy anyanyelv: a dal és a tánc. Aki ezt vállalja: a magyarság jövőjét vállalja. A szó és a dal, az ige és a tánc: a mi magyar anyanyelvűnk. Ezzel vagyunk és ezzel élünk mint emberek. A vox humanát csak az anyanyelven lehet intonálni. Ha elértük a legmagasabbat, akkor azt magyarul értük el: és ez lesz az elorozhatatlan kincs!
