Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

mukra, hogy legalább gondolatban, legalább „képzeletben” átéljenek valami mást, valami szabadabbat, mint tulajdon görnyedező egzisztenciájuk. Ebben az irodalomban mássá lehetnek, mint amik a valóságban, s az övék lehet, ami a valóságban nem az övék.

Itt az eredete annak a szakadásnak, amelynek jeleit még ma, a szocialista társadalomban is tapasztaljuk. Itt keresendő a forrása annak az irodalomnak, amelyet a széles, tömegek kárpótlásként kényszerítettek ki maguknak a tőlük elidegenedett és számukra megközelíthetetlenné vált magasabb irodalom fejében. Ez magyarázza a tényt, hogy a férfiakhoz szóló kaland-, detektív- stb. regények és a nőkhöz — a tizenhat évesektől egészen a matrónákig —•* szóló hagyományos édeskés szerelmi regények áradata mindent elborít.

Az ilyen irodalomnak is megvannak a csúcsai, a klasszikusai; ebben is vannak jobb és. rosszabb művek. Mi azonban most az átlagról beszélünk. Mi tehát az ilyen és az ehhez, hasonló irodalom átlagának a lényege?

Minden irodalom alapvető tulajdonsága, hogy nemcsak a létezőt mutatja be, hanem szót ejt arról is, ami a valóságból hiányzik. Nagy teret szentel az álmoknak, a vágyaknak, az eszményeknek. Csakhogy ez az irodalom másként egészíti ki és teszi teljessé a valóságot, mint a nemesebb irodalom. Igaz, hogy romantikus hajlamokat ébreszthet, s ez jó; az is igaz viszont, hogy a szép érzelmek felkeltése helyett általában az alanta- sabbakat elégíti ki, felborzolja az idegeket, beteges izgalmakat kelt a lélekben, úgyhogy kimondhatjuk: ha a jó könyvek megindítanak, emezek feldúlnak — és ez már kevésbé jó.

Az irodalomtól azt várjuk, hogy tegyen fogékonnyá bennünket a szépre, az igazra, a jogra, az igazságra. Az írót mozgató nyilvánvaló vagy rejtett erő: a szerelem, a haza, a nemzet, az ország. A másik irodalomnak rendszerint nem valamely különös vagy alapvető emberi tartalom a rugója. A férfiaknak szánt irodalom fő követelménye és jellemzője az izgalom, a nőknek szánt olvasmányoké: a limonádéíz, a csalás, a hazugság. Férfi-téma: kézre kerítik-e a hőst, vagy az — legyűrve minden akadályt — végül isgyőz. Női téma: férjhez megy-e a hősnő, megkapja-e a szegény árva a maga hercegét, esetleg bankárát.

Míg a jó irodalom ismerni és ábrázolni akarja az életet, emez lemond erről, az élet perifériáján marad, ugyanakkor szívesen foglalkozik a kivételes esetekkel, a „nagy”' dolgokkal.

A jó irodalom fel akarja vértezni az embert, fel akarja ébreszteni a benne rejlő energiákat, emez viszont el akarja altatni, bódulatot akar neki nyújtani. Egy francia író szerint ez az utóbbi „modern folklór”, a városi és a nagyvárosi „kisember” folklórja.

Nálunk a fejlődés nem egészen ilyen, analógiák azonban nálunk is kimutathatók. A mi nemzetünk fiatal, s „fiatal” az irodalmunk is. Régebbi, klasszikus irodalmunk nem szakított a néppel; inkább úgy mondhatnánk, hogy az irodalom és a nép még nem találkoztak. Tény, hogy népünk egésze nem ismeri Kukučínt, Tajovskýt, Timravát; Hviezdoslavról és a költőkről — Samo Chalupkán kívül — már nem is beszélve. Ezt ki kell mondanunk, még ha a költőkről-írókról elnevezett utcák és terek száma alapján úgy tűnnék is, hogy nem így van.

„Gyakran gondolok arra a szlovák emberre — írta Štefan Krčméry úgy harminc évvel ezelőtt —, aki soha még egyetlen szlovák könyvet sem olvasott el. Bizarr gondolat a XX. században, de sokan vannak ilyenek. Találgatom: melyik szlovák könyv után nyúl majd először. S hirtelen megdermedek. Találomra levesz egyet a polc széléről... és, mondjuk,, éppen az a könyv hosszú évekre elveszi a kedvét minden szlovák könyvtől... lejáratja előtte a szlovák irodalmat.”

Lejáratja, de miért? Hiszen valamit lent is csak olvasnak.

Egészen lent kezdetben művészietlen és köiltőietlen moralizáló történeteket olvasnak,, amelyek csak arra jók, hogy — mint Votruba írja — „megtámogassák a katolicizmus valamelyik tételét, esetleg az olvasókönyv erkölcsi tanulságát vagy a templomi prédikációt”. Ezek többnyire nem eredeti, hanem „németből, magyarból, csehből stb. fordított” történetek. A szlovák átlagértelmiségi a német vagy a magyar ponyvairodaimat olvassa. Később, amikor már ezen a területen is önállósulunk, nem is a másod- vagy harmadkézből vett „fordításokat” s a német vagy magyar nyelvű giccseket olvassuk,, hanem az újságokban folytatásokban megjelenő saját giccsünket, amely persze gyakran