Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Alexander Matuška: Az írástudók helyzete, Érvek és ellenérvek, A Jó és a rossz irodalomról

csak amazoknak köszönhetően jelenhet meg és tarthatja fenn magát. Ez az irodalom irodalmunk kezdeteihez képest annyiban más, hogy ezt egyaránt olvassa a falusi nép meg az értelmiség nagyobb része. Ez utóbbi ama boldogító érzéssel, hogy... végre nekünk (szlovákoknak) is van olvasható irodalmunk...

S a klasszikusaink? Néhányan ismerik őket: átlagosan négy-ötszáz ember. Műveik nagy része — művészi voltából ezzel mit sem veszítve — a nemzeti és szociális felszabadulást szolgálja. Ennek az irodalomnak fő témája a nép, de a nép nem olvassa; a népről szól, de nem a néphez. A nép még nem találkozott vele, az új művelt rétegek pedig már nem találkoznak vele ...

A Štefan Krcméry által harminc évvel ezelőtt felderített állapot (az, hogy sok szlovák még sohasem olvasott el egyetlen szlovák könyvet sem) mára már bizonyára megszűnt. Megváltozott az emberek anyagi helyzete, s ennek következtében kultúraszemléletük is módosult. A szocializmus sokat tett a kultúra terjesztésének érdekében, a statisztikák erről a területről fantasztikusan nagy számokat közölnek, de nagyon csalódnánk, ha azt hinnénk, hogy ezek után már minden rendben van, hogy az alapot megteremtettük, s a többi jön magától. Elvetettünk, de az aratásig eltelik még egy kis idő. „Senki sem kívánja, hogy az ember örökké az irodalommal foglalkozzon, de az üdvös lenne, ha az ember úgy lenne vele átitatva, mint valami magasztos dologgal, ha nyelvünk, ízlésünk szép műalkotásaink nyomait viselné magán, ha társas szórakozásainkat, beszélgetéseinket a költőink szép alkotásaira való emlékezések élénkítenék.” Nem holnap lesz, mikor elmondhatjuk, hogy Vajanskýnak ezek a hetven évvel ezelőtt megfogalmazott kívánságai teljesültek.

Társadalmunk alapjaiban átalakul; mint minden szocialista országban, nálunk is létrejön az új olvasóközönség. Ennek az új közönségnek — bele kell nyugodnunk — sok szempontból még régi az ízlése, esztétikailag „maradi”. De hogy nem emésztette meg az egész szocialista realista irodalmat, az nemcsak ezt a közönséget minősíti, hanem magát az irodalmat is. Ettől az irodalomtól nem vitathatjuk el a jó szándékot, hatni és segíteni akar, de talán túlságosan is akar. A közönség pedig úgy reagál erre, hogy egyrészt a klasszikus irodalomhoz fordul, másrészt a csak szórakoztató irodalmat keresi. Téved, vagy legalábbis nem a teljes igazságot ragadja meg ugyanis Tolsztoj, amikor a magasabb rendű irodalom és a nép elidegenedésének fő okát abban látja, hogy a „magas” irodalom elidegenedett „a dolgos ember és dolgos élet körülményeitől”. A jó irodalomnak nem kell csak a munkáról szólnia; a jó irodalom nem mindig komolykodva és programmal lép az olvasó elé; a jó regényben nemcsak a téma fontos, hanem a cselekmény, az izgalom, a lendület is. Amíg a jó irodalom nem tesz eleget ezeknek a nagyon természetes és nagyon irodalmi követelményeknek — s persze számos más követelménynek is —, addig nem lehet elítélni azt az irodalmat, amely — a maga módján — megfelel ezeknek a követelményeknek, és nem lehet elítélni azt az olvasót sem, aki az ilyen irodalmat részesíti előnyben.

Az olvasónak ehhez joga van. Az olvasónak azonban kötelességei is vannak. Kimondatott: az nem igaz, hogy minden, ami egyszerű, az zseniális, de az igaz, hogy minden, ami zseniális, az egyszerű. Ez az utóbbi igazság sem igaz. Mert mondjanak az okosok, amit akarnak, Tolsztoj nem egyszerű, még a nép számára írt meséiben sem az. Az igazság az, hogy megértéséhez idő és fáradozás szükségeltetik, hogy nem adja meg magát az első alkalommal, mert egyszerűsége csupán kifinomult bonyolultság. De akkor mi a teendő? Fel lehet és fel is kell állítanunk az egyszerűség és a népiség követelményét, de azzal a tudattal, hogy az egyszerűségen és népiségen nem stílusszegénységet értünk; elvárhatjuk és el is kell várnunk az irodalomtól, hogy a néppel tartson, de azzal a tudattal, hogy az irodalomban a jót a szocializmus idején sem adják olvasói erőfeszítés nélkül. Mert — mint az egyszerűségről és zsenialitásról szóló helytelen kijelentés szerzője immár helyesen megállapította — „az irodalom nemcsak arra hivatott, hogy a nép követelményeinek megfeleljen, hanem valamivel többre is —, köteles fejleszteni a nép ízlését, növelni igényeit, a népet magát pedig új eszmékel gazdagítani és vezetni”.

(1958)

Varga Erzsébet fordításai