Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - ÉLŐ MÚLT - Jaroslava Pašiaková: Az Akasztott ember

hamis, helytelen nézetről van szó. Persze, ha ismerjük az egész problémakört, mindazokat a problémákat, melyek akkor nemcsak a proletárforradalom vívmányait veszélyeztették, hanem — a Kommün bukása után kialakult magyar helyzetben — a demokráciát és a művész szabadságát is, elismerjük, hogy Bartát nem tarthatjuk „túlzónak”, még ha egyes, az Akasztott emberben publikált szövegek az idő távolából ezt is bizonyítják. Barta és Kassák a magyar avantgarde két jelentős, jellegzetes alakja, akik világosan dokumentálják a háború után létrejött kulturális helyzet ellentmondásos ■voltát. Két aspektus képviselői, egyetlen világnézet keretében két, csaknem teljesen ■eltérő életérzés reprezentánsai; mindkét életérzés jellemző volt a magyar kulturális -viszonyokra, s főleg a magyar emigrációra.

Barta komplikáltabb jelenség, nem olyan monolit, mint Kassák. Míg Kassák számára két momentum jelentett életmeghatározó élményt: gyermek- és ifjúkorának proletár környezete meg a világháború, addig Barta számára minden élmény a magyar Kommünben egyesült és kulminált — ez volt az ő legfőbb célja. A Kommün bukása ezért nemcsak törést jelentett életében, hanem dacot is eredményezett: dacot, mellyel új harcot kezdett, csakhogy más elgondolásokkal és más eszközökkel. Barta nem akar megbékülni a realitással, kora fájdalmas lelkiismerete akar lenni. Sokkolni akar, evo- líálni a forradalom dicsőségét: hogy annál hatásosabban mutathassa fel a forradalmi hullám elapadta után született valóság görbe tükrét, hogy megmutathassa a siralmas bukásokat megelőző emberi fellendülések groteszk tragikumát. Ezért nem érdekli őt sem a konstruktivizmus, sem az aktivizmus, hanem ellenkezőleg: szentimentalizmust sem nélkülöző vádjaiból bizonyosfajta pátoszt olvashatunk ki. Ha nem is hirdet semmiféle „Bruderschaftot”, „emberiség-barátságot” (Kameradschaft dér Menschheit), sokkal közelebb áll a német szellemi áramlathoz, mint Kassák, aki nem is tudott németül. Erre egyébként már Illyés is rámutatott cikkében, midőn annak a jelenségnek az okait igyekezett felfedni, hogy Barta verseiben az ember — a hős vagy inkább maga a költő — végül mindig pokolra emlékeztető siralmas tájra jut. Ha víziókról is van szó, mindig megtalálható bennük valamilyen szörnyű valóságelem. S Barta embere többnyire a — nem mindig megmagyarázható — sors áldozata lesz: „A hús és a vér ezekben a versekben a képzelet s a lélekállapot. Összességük sugall csak egy különös légkörű világot, olyat, amelynek határai Kafka fura törvényű birodalmát érintik. De amelynek lakói végül mégsem törődhetnek bele a sorsukba: az emberiség egy ilyen sorsába.” (Illyés: Bartáról szólva. Új Írás, 1962. II., szept., 9.) Elgondolkoztató, hogy míg a képzőművészetben már régen elismertek a hozzá hasonló világlátású művészek — Georg Gross és Marc Chagall —, a magyar irodalomban Barta stílusának nincsenek követői. Ügy tűnik, jelentőségét mindmáig nem értékelte méltóképpen a magyar irodalomtörténet. Illyésen kívül senki sem hívta fel a figyelmet Barta röntgen-szemére, látására, amellyel leleplezte a korabeli magyar társadalmat, annak „hagyományait és előnyeit”. Világlátásában ugyanakkor jelen van a kifejez- hetetlen vágy az után, ami nincs, de kellene, hogy legyen, bizonyos — csaknem mesei — irrealitás után. Ez a világ közel áll Chagall különösen színes, lebegő emberes állatvilágához.

Nagyon jellemző, hogy amit ezeknek a művészeknek az alkotásaiban a közvélemény sokáig „értelmetlen játszadozásnak” tartott, az Bartánál is felháborította a polgári kritikát. De nemcsak itt: a magyar avantgarde többrétűségének további bizonyítéka éppen az, hogy a művészi kísérlet szempontjából legradikálisabb irányzatának a saját táborában is voltak ellenfelei. Nem értették kegyetlenül őszinte erkölcsiségét, a kompromisszumok iránti ellenszenvét, rezignáció-ellenességét. A rezignáció elől Barta két extrém területre menekült: a meztelen valósághoz, melynek fekete arcát olyannyira elsötétítette, hogy abból nem volt út a világosság felé; ezért meglepő aztán ugrása a sötétség hónából a víziók világosságába, amely a maga irrealitásában éppoly abszurd, mint a bartai valóság világa.

Ebből a szempontból meg kell értenünk Tihanyit, amikor az Akasztott ember vitájához való hozzászólásában megállapítja: „Míg a l'art pour lart hamisan bár, de etikai célokat vallott, az utána következő dadaizmus már nem ismer célokat, csak anarchiákat, etika pedig anarchián belül tarthatatlan. Történeti elrendeltség tehát, hogy forradalmárok vagyunk. Harcban élünk és a forradalom forradalmárokat kíván. El kell ismernünk az individuumot, mert a forradalmunknak etikusnak kell lennie és a for-