Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)
érintették egymást. Szilveszter megfogta a kezét és megcsókolta, búcsúzni akart, el akart menni, de kezének melege és testének közelsége a vágyakozás olyan felcsapó hullámával öntötte el, hogy szinte ostorcsapásként érte, egész teste belerándult. Sután és öntudatlanul át akarta fogni a vállát, de az asszony kissé hátralépett és kitért előle. — Ezzel ne számoljon — halkan, nagyon gyorsan suttogta és megismételte — ne, ezzel igazán ne számoljon. Szilveszter lelkében a szégyen pillanatok alatt önironikus dühvé váltózott. „Ni, az öregúr begerjedt, vágyai elvették a józan eszét, hehehe, rámenős nagypapa, hogy érzed magad, öreg?! Csillapítsd a gerjedelmeidet, hé!” — Bocsásson meg — mondta felindultan és kissé nyersen —, figyelmeztettem, hogy elveszítem a fejemet. — 0 ... azért én nem haragszom — suttogva mondta és ránézett —, igazán nem haragszom ... Riadt volt a tekintete. Mintha még szeretne mondani valamit, de nem tudja kiejteni a szavakat, mert valami idegen kényszer vagy szigorú belső erő gátolja benne, hogy kimondja, amit akar. „Nem is riadtság, inkább félelem van a tekintetében”, villant fel Szilveszter agyában a felismerés, „bár nem tőlem fél, eddigi viselkedésével ezt érthetően tudtul adta, de talán magától. .. önmagától fél, hogy gyenge lesz, talán attól fél, hogy feltör belőle az az énje, melyet régen magába fojtott!” Hajladozni érezte léptei alatt a lépcsőket és mintha remegnének a rokokó ház falai. Az utcán belemart a hideg őszi szél, ekkor már biztos volt benne, hogy Vrchlickának is szüksége van rá, de küzd ez ellen az érzés ellen, mert félti tőle a függetlenségét. Szilveszternek úgy tűnik fel, hogy találkozásuk és beszélgetéseik nyomán megrendült az asszonynak önmagába vetett bizalma, mert megérezte, hogy korlátlan önállósága és rengeteg tennivalóján belül egyedül van. Vannak gondjai, gondoskodásának tárgyai, tőle függő és rászoruló lények, de nincs a közelében olyan valaki, akihez kötelességek és kényszer nélkül, önszántából és indoklás nélkül mérheti önmagát. A hivatalában szobájába zárkózott és meghagyta a titkárnőnek, hogy ne zavarják. Felhívta Vrchlickát. Feszülten hallgatta az elektromos tér percegő, kattogó neszeit, a sustorgö semmiből előlopakodó, halk beszédfoszlányokat, sok apró, érthetetlen sur- rogást és suttogást, ahogy egy magas hídról óriási folyó víztömegeinek lassú vonulását halljuk a sötétben, míg ez a nyugtalan némaság kattanva megszűnt és halk női hang szólt helyette: — Tessék. Folytatta, mintha abba sem hagyták volna a beszélgetést. — Riadtan nézett rám, amikor elmentem, pedig győzött. De én most felfedeztem és megismertem magát, jobban értem, mint maga önmagát. Fél tőlem, de még nem tudja. Fél megtartani, de retteg elveszíteni. Abban a hitben él, hogy mindene megvan, elérte, amit akart. De most megértette, hogy nem mondott igazat. Áltatja magát. Önkéntelenül bár, de hazudott. S ez a felismerés megrendítette és tanácstalanná tette, félni kezdett. Bizony, Dana, maga fél, mert megérezte annak a magánynak a lehetőségét, annak a jövőtlenségnek a rémét, amelyet a beteljesült vágyak csapdája jelent. Érdekli, mit olvastam ki a riadt tekintetéből? Ellenkezik velem és elutasít, nem bánja, ha elmegyek magától, de közben ösztönösen szeretné, hogy maradjak, hogy visszautasítása ellenére merjek, követelődzek, elküld, de szeretné, ha nem mennék el. Kívánja, hogy maradjak, hogy érezze erejét, amely nem a kötelességtudásában, hanem emberi valójában és női lényegében gyökerezik. Igazam van, Dana? — Válasz nem jött. De a vonal süket volt, nem percegett, tehát a kapcsolást nem szakították meg. — Halló... ott van még? Hall engem? Ott van még, kedvesem? Hosszú másodpercekig néma volt még a hallgató, de Szilveszter nem tette le, türelmesen várakozott, míg kérdésére nem érkezett halk válasz. — Igen... — Nem ellenkezik, hát igazam van. Értem magát, mert hasonló helyzetben vagyok. Mindent elértem, nyugalom lehetne bennem. Mégis elégedetlen lettem, uyugtalan vagyok és szeretnék valamit, ami még nem volt, ami még nem történt meg velem. Valakivel oktalanul és céltalanul találkozni, kötetlenül és egyenrangúan úgy találkozni, hogy annak egyetlen értelme a kölcsönös önkéntesség legyen. Megért engem? Értenie kell, mert már maga is tudja, hogy amiről azt hisszük, minden, az nem elég,
