Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)

mindig többet akarunk. Vágyak nélkül nem élhetünk. Az elégedettség már-már halál. Ugye, maga is érezte már, hogy a minden nem elég?

A hallgatás most is hosszúra nyúlt, Szilveszter beleborzongott a várakozásba.

— Igaza lehet, de nem győz meg, mert nem engedem... — Most is halkan és lassan beszélt. — Velem még nem beszélt Így férfi, de... én már nem hiszek senkinek. — Lassan megismételte. — Nem tudok már hinni senkinek.

— Utazzon el velem. A városban nem lehetünk önmagunk. Megköt a város, mert benne élünk és köteleznek a törvényei. A város hatalom, mint az idő is ... ha elutazunk, mintha téren és időn kívül kerülnénk, az idegenség visszaadja igazi önmagunk, messze innen újjászülethetünk.

— Most nem lehet. Talán egyszer... felhívom akkor.

— A telefonszámom ...

— Ne... nem kell, megtalálom. Ha eljön az idő, megkeresem magát... akkor majd felhívom!

Kattanást hallott. A vonal megszakadt, Vrchlická letette a hallgatót. Szilveszter tudta, hogy egyszer betartja a szavát, találkozásuk bekövetkezik. Elégedettséget kellett volna éreznie, de csodálkozva állapította meg, hogy helyette szorongó nyugtalanság tör föl benne. Érezte, hogy előtte az időben alaktalan idegenség és titok vár rá, les rá bizonytalan messzeségben, ds elodázhatatlanul, és egyszer majd számonkérően kiteljesedik. Akkor majd arra készteti őt, hogy felfedje magát egy ismeretlen ember előtt, azonosuljon vele és fenntartások nélkül elfogadja annak érzéseit, akaratát, egész lényét.

3.

Kemény tél zúdult a városra és beborította súlyos hótömegekkel. Korán jött a hideg s mindjárt nagy hullámmal, éjszaka erősen fagyott, nappal is állandóan nulla alatt maradt a hőmérőkben a higanyszál. Az élet lelassult, az üzletek nyíló ajtajai mögött vastag pokrócanyagok lógtak, ha fellebbentették őket, párafelhők kúsztak mögülük az utcára. Az autók lépésben hajtottak. Reggel az üzletekben nem volt tej, péksütemény és kenyér, a közellátás járművei elakadtak a behavazott utcákon. Varjak és csókák költöztek a városba, gyászosan károgtak és kiáltoztak a barokk és rokokó paloták tetején, fekete foltokként suhantak az utcák felett és a tornyok csúcsára, a keresztekre szálltak. Csak a politikai szervezőmunka ütemét nem lassította a tél, sőt éppen fokozta, mert új és nehéz problémákat okozott, melyeket meg kellett oldani. Fennakadás nélkül folytak az értekezletek, tervek szerint készültek el a jelentések és a bizottságok rendszeresen üléseztek, hogy a szervezetek tagságát állandóan tájékoztassák az új tennivalókról. A világpolitikai helyzet drámaian komollyá vált, a hírközlő eszközök vészes információk tömegét ontották és elárasztották az embereket nyugtalansággal. A gazdasági élet menete is akadozott, mert a hótömegek maguk alá temették a nyersanyagokat és félkészárukat, valóságos jéghegyek fagytak a sínekre és megállították a vonatokat, nem engedték felszállni a repülőgépeket, a zakatoló és morajló motorok és szerkezetek lelassultak a nagy hidegben. Az irányító szerveknek különösen sok tennivalója akadt.

Gyakran találkoztak a gyűléseken és értekezleteken. Mosolyogva egymás felé bólintottak, de nem ültek egymás mellé. Szilveszter ritkán ment fel a nő hivatalába. Az asszony néhányszor úgy igyekezett, hogy értekezlet után öszefussanak a kijáratnál, de Szilveszter ilyenkor csak a sarokig kísérte el, ott elköszönt tőle és magával vitte csodálkozó tekintetét. Sokat gondolkodott és úgy érezte, hogy az asszony inkább a bizalmas beszélgetéseket és személyes vallomásokat folytatná, kettőjük kapcsolatát a szavak szintjén fejlesztené tovább, de — gondolta — ő kötelező Ígéretet kapott, s most vár. Ezért várt. Érzelmeiről és vágyairól nem beszélt, futó dolgokat említett, s bár igyekezett szórakoztató lenni, mégis legtöbbet a szervezési teendőkről beszéltek, mint két közeli munkatárs. A férfi észrevette, hogy az asszonyt nyugtalanítja visz- szafogottsága, de nem oldódott fel, nem bánta, ha nyugtalan és nem érti őt. Egyre várt. „Tudja, hogy a hívását várom”, gondolta magában, „azt is tudnia kell, hogy most övé a kezdeményezés! Azt mondta, hogy az idő hatalom”, magyarázta magának Szilveszter, „erős hatalom, mely játszik velünk ... Bár azt is mondta”, vitatkozott önmagával, „hogy a véletlennek nincs hatalma felette, de hát ez nem biztos, ő sem tudhat mindent...!”