Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)
apám. Mire megszoktam egy várost, mentünk is tovább. Akkor elhatároztam, hogy ha felnőtt leszek, csak a nyugalmat és a biztonságot akarom majd, és ha elérem, ha meg- szerzem magamnak az állandó biztonság, a mozdulatlanság és rend állapotát, soha többé nem veszítem el. A nyugalom érdekében áldozatot is vállalok, szűkebbre szabom vágyaimat, igénytelen leszek. Nehezen tanultam, családi gondok és betegség hátráltatott, de megszereztem a diplomát, aztán doktoráltam s közben az akaraterőm megedződött. Csak azt teszem meg, amit akarok. — Helyes — mondta villámgyorsan Szilveszter. — Akarjon. Fogadjon el. — Késő — mondta puhán Dr. Dana Vrchlická s már mosolygott —, mindent elértem, amit akartam. Kialakítottam magamnak egy igényeimhez mért, határozott életritmust, a napjaim nyitottak, a holnap mindig adott, csend és nyugalom vesz körül és én elégedett vagyok. A ritmust meg nem bolygathatom. — Körben jár, mint én — érvelt izgatottan Szilveszter, és majdnem kiesett szerepe nyugalmából —, akkor a maga számára is minden befejeződött... — Még nem... a lánykáim alig kamaszok és a férjem egy nagy gyerek, akire vigyázni kell! — De magára .. . magára ki vigyáz? — Én magam . .. — Ez elég? Az előbb még a véletlenre hivatkozott! — Hiszek a véletlenben — ismerte be —, de nem vetem alá magam a hangulatának. Engem a véletlen csak szórakoztat, de nem befolyásol. Erősebb vagyok, úgy is mondhatnám. „Éppen vele kellett találkoznod”, mondta magában Szilveszter, „a modern értelmiségi nővel, a politizáló nővel, korunk okos asszonyával. Célszerűen, tudatosan él, férfimód dolgozik és ésszerűen gondolkodik, a családi és a közéletben egyaránt egyenrangú partnere a férfinek. Természetéből és öntudatosságából eredően érzelmi élete is fegyelmezett és józan, az ítéletei érzelmileg is megalapozottak, tetteiben önálló ember, alig befolyásolható. A formális tetteket és a felesleges hivatali szószaporítást elítéli, de kompromisszumot köt velük, elfogadja és végrehajtja a tennivalókat, mert tudja, hogy nincs más lehetősége. A lehetőségek és szükségszerűségek megítélésével alapozza meg belső szabadságát és tettei nyíltságát, megalkuszik az élettel az életért. Én ezt a csatát csak elveszíthetem”, kesergett tovább, „aztán már semmi nem következik, csak a vereség szégyene és a tudat, hogy mögöttem az élet...” Az asszony nyugodtan, várakozóan nézte és várta, hogy szóljon. Tekintetéből kíváncsiságot, biztatást és megértő gyengédséget olvasott ki. Ügy tűnt fel neki, hogy a szemében fénylő melegség ellentmond előbbi szavainak. „Valóságos zsákutca számomra, pokoli környezetben”, sóhajtott lélekben, „az íróasztalán a brosúrák és hivatalos iratok zizegni kezdenek és az az átok, böhöm páncélszekrény elmozdul helyéből, nekem ront és elsodor, ha érzelmekről kezdek beszélni, ebben a szobában csak zárt formákba ugró, szürke szavakat lehet kiejteni...” — Hátrányos helyzetben vagyok, nehéz így... a tárgyak fellázadnak ellenem, ha próbáiéin meggyőzni, hogy nekem van igazam. Pokolian szigorú környezet ez, találkozzunk máshol, presszóban, kávéházban valahol... — Nem lehet — ingatta fejét, de tekintete biztató ma»adt —, nem tehetem, a férjem nem kívánja ... „Nem is akarom, hogy megtudja”, méltatlankodott magában Szilveszter, de nem mutatta. — Az utcán... bárhol, csak ne itt... ne lássam ezt a mogorva, szürke ősállatot — a páncélszekrény felé bökött —, meg benne a rengeteg bizalmas, szigorú papírt, a gyászfekete irattartókat... állandóan a végzetre emlékeztetnek. — Nem — ismételte az asszony mosolyogva —, nem lehet... nem akarom. — A pokolba is — indulatosan felugrott és elébe állt —, igaza van. Tökéletesen igaza van. Maga rideg, gyakorlatias lény, én pedig álmodozó puhány ragyok. Engem irányít a véletlen, magát csak szórakoztatja, de nincs a hatalmában. Maga menetel az életben, én tétován lépegetek. Sosem győzhetem meg magát, mert fordított szerepekre vagyunk hivatottak, győzelemre maga született s én a legyőzetésre. A véletlen melléfogott, nem válhatott törvénnyé, véletlen maradt. Vrchlická is felállt, elkomolyodott, egészen közel kerültek egymáskoz, majdnem
