Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)

hosszú ujjai idegesen mozgékonyak, gesztusai fegyelmének, beszéde benső nyugalmának és biztonságának ellentétei. Olyan gondolata támadt, hogy Vrchlickának valószínűleg gyakran fáj a feje, halvány bőre alatt látni vélte az állandó feszültségben remegő, fegyelmezetten tevékenykedő idegsejteket, ahogy titokban lázadozva lesik az alkalmas pillanatot, hogy felszabaduljanak és kitörjenek a rájuk kényszerített rend bilincseiből.

Elemezte őt, de még többet akart róla tudni. Szerette volna, ha beszél magáról és mindent elmond, amit ő tudni akar. Ezért úgy döntött, hogy kérdezni fog, nyíltan kérdez és maga is őszintén beszél. Egyenes és rámenős lesz, hiszen mindketten érett, tapasztalt emberek, valószínűleg mindent tudnak a nő és férfi fizikai és érzelmi együttéléséről. Ezért nincs olyan kérdés, amiről ne beszélhetnének nyíltan, és nincs titok, melyre ne találnának pontos kifejezést. Csupán a jóízlésük szabhatja meg, hogy milyen sorrendben és milyen mélységgel közelítsék meg azokat a kérdéseket, amelyek kettőjük kapcsolatával összefüggnek.

Ha van köztük kapcsolat.

Van, biztatta magát Szilveszter, különben most nem ülnék itt és ő nem főzne nekem feketét.

— Kérdezek valamit — kezdte habozva —, ha kérdezhetek. — Nem várt választ, folytatta. — Akkor... miért hívott fel... miért főzött feketét? Ha nem akar, ne válaszoljon, de szeretném . ..

— 0, uram — nevetett a másik, és kisimult a homloka —, ne várjon határozott választ, ne is keressen benne logikát. Okát se keresse, sem mögöttes tartalmat, netán akarati célkitűzést. Nem volt oka, célja sem volt. Ügy történt meg, ahogy sok minden megtörténik velünk, oktalanul és véletlenül.

— De maga okos, logikus ... — ennyi ellenvetése akadt.

— Céltudatos vagyok és erős akaratom van. Ezek nélkül semmire nem mennék a munkámban. Talán az életemben sem. Mindent meg tudok tenni, amit akarok. De komolyan mondom, hogy nem tudom, miért hívtam fel.

— Nem hiszem, hogy bármi történhetne oktalanul.

— Oktalanul nem, de céltalanul történhet. Miért kell, hogy mindennek indoka és értelme legyen? Mondja, semmi nem lehet már oktalan és céltalan?

Csak az lehet, akarta mondani, mégis így válaszolt: — Éppen maga kérdi... aki olyan határozott és céltudatos?

Az asszony nem jött zavarba, töprengeni látszott. Kávéscsészéjét az asztalra tette és megigazította a vázát a krizantémokkal.

— Mit remél a találkozásunktól? Talán mindent? — gúny nem volt a hangjában, inkább józan kíváncsiság.

— Nem tagadom, ahogy nő a férfit, úgy érdekel. — Itt az őszinteség ideje, gondolta Szilveszter, eljött az alkalom, csak egyenes beszéddel hathatok rá, hiszen olyan józan, mint egy bankpénztáros. — Nem csevegni jöttem, hanem hogy jóban legyünk. Magam sem tudom, mit remélek. Nem szoktam fényes győzelmekhez, magammal szemben kételkedő vagyok. Sosem kényeztettek el könnyű sikerek, mindig mindenért keményen meg kellett dolgoznom.

Nézték egymást s most nem nevettek. Vrchlická gondterheltnek látszott, a homlokára keresztben sekély és finom barázdák gyűltek. Tekintetében kutató figyelem és töprengő tétovaság vibrált, a habozás és tanácstalanság lélekből kelt visszfénye, valami nála szokatlan tehetetlenség.

— Talán nem ért meg — folytatta Szilveszter —, de én értem magamat és... egyre inkább elveszítem a fejem ...

— Azt ne tegye... azt ne tegye ... — majdnem ijedten, gyorsan és izgatott hangon mondta, s még egyszer hozzátette: — ne tegye, kérem...

„Jól csinálom”, gondolta ő, „de most hallgatnom kell, mert a következő mondat már hamisan csenghet s én nevetségessé válók. Eddig, a dolgok állása szerint igazat mondtam, ezért hatottam rá, de most hallgatnom kell.”

Vrchlická lassan megérintette homlokát, tétova mozdulattal, mint aki nagyon fáradt és erős szellemi tevékenységet kénytelen folytatni, aztán kérdezés nélkül magáról kezdett beszélni.

— Kislánykoromban gyakran változtattunk lakóhelyet, állami hivatalnok volt az