Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Duba Gyula: Semmi nem történt (elbeszélés)
Duba Gyula SEMMI NEM TÖRTÉNT í. Napokkal később, váratlan magántermészetű nyugtalansága kellős közepén téblábolva, Szilveszter tárgyilagosan és kissé borongva megállapította, a feltúrt utcának Jelentős része volt abban, hogy lelki békéje felborult. Ha éppen nem javítják az utcát, másképp történik minden. Nem tudja, hogyan lett volna, de annyi bizonyos, hogy másképpen. Bár gyenge vigasz számára a felismerés, nincs gyakorlati jelentősége. Az a döntő, ami megtörtént. Mint ahogy a történetírást sem érdekli — vagy csak kevéssé —, hogy mi lett volna, ha a dolgok rendje másképp alakul, figyelmét a tényekre összpontosítja, ahogy megtörténtek. Ez a szabály az ő esetére is érvényes. Kétségtelen, hogy az utca fel volt túrva, a munkások homokos folyami kaviccsal borították az úttestet, és az idegen — éppen csak látásból ismert — nő azért lépett fel az úttest szélét határoló kockakövekre, a hosszú, keskeny, szürke kőcsíkra, hogy megkímélje cipője sarkát a kavicsoktól. Szükségszerűen lépett a kövekre, okkal és indokolhatóan, mozdulata mégis játékos kihívást fejezett ki, a szokások és az illem komoly rendje alól való feloldódást, az értelmes és szükségszerű tettek ellen irányuló, pillanatnyi ösztönös lázadást. így elmélkedett napokkal később. Felidézte a történteket, a találkozás emlékét elemezte és semmit nem értett az egészből. Késő őszi, hűvös délutáni Verőfényben, jó hangulatban háromszor két deci zöldszilváni fehér bor elfogyasztása után, gondolatban szójátékokat ismételgetve igyekezett a kerületi értekezletre, nyakkendőjét is meglazította, zakóját kigombolta, szinte már fütyörészett. A feloldódás állapotában, a teljes kikapcsolódás röpke és ritka pillanatában poroszkált az úticéljaként megjelölt értekezlet felé, amikor lelki harmóniájának csendjébe a nő valósággal belerobbant. Kiúszott a fák alól, a sarok mögül, mint egy látomás, kissé mintha mosolygott volna, de ez nem biztos és nem is lényeges, mert ő akkor a nő magatartásától függetlenül fesztelenül elrikkantotta magát: „Ugye, mi ismerjük egymást?” A Carlton-szállő előtt csikorogva fékezett egy fekete taxi és a Hviezdoslav térről csattogó szárnyakkal felrepültek a galambok. Szertelen, és tegyük hozzá, meggondolatlan kérdésére a nő derűsen elnevette magát, de nem szólt. Nyúlánk termetű asszony, fiatal, lehet harmincéves, de negyven is, bizonytalan a kora, de az látnivaló egész megjelenésén, hogy már asszony. Ügy tűnik fel-, mintha régóta ismerné. Ezen töprengett, és a következő pillanatban rádöbbent, hogy a nő egy budapesti színésznőre emlékezteti, ikertestvérek lehetnének. Bizonyára nem azok, de lehetnének, nézte lelkesen a nőt, és ismételten megállapította, hogy rendkívül nőies, vonzó külsejű. Hirtelen találkozásuk mozgalmasságában be sem mutatkoztak egymásnak, akárha régi ismerősök lennének. A kavicsok megcsikordultak és a távoli színésznő hazai hasonmása a keskeny kősorra lépett, karját széttárta, mint az egyensúlyozó kötéltáncosok, és libegve megindult a szürke köveken, a bágyadt késői napfény szikrákat vetett mézszín haján. — Le kell lépnem vagy végigérek rajtuk — nevetett a férfire —, elérem az utca végét? — Feltétlenül eléri — válaszolta — a segítségemmel... Megfogta a kezét és vezette az acélszüike kőcsíkon. Amikor később visszaidézte képzeletében az esetet, utólag azt is megállapította, hogy kívülálló szemlélő számára komolytalanok lehettek, nevetségesen gyerekeskedők. Bárki megmosolyogta volna őket. Erővel ki akarnak lépni abból a komor körből, melyet körülményeik láncsora vont körébük, hogy engedelmesen benne járjanak. Egy idősebb férfi morogva ment el mel
