Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Rácz Olivér: A Tropicanában (elbeszélés)
A másodpilóta bevallotta, hogy még nem. — Nahát, akkor menjen, és nézze meg. Szép hely. — Bizonyára — mondta a másodpilóta udvariasan. — Bizonyára, ha ön mondja. A nő tűnődve méregette. — Maga holnap elrepül, igaz? — Három nap múlva; seflora. — Hát akkor három nap múlva. Mindegy. Egy frászt mindegy, gondolta a másodpilóta. Én elrepülök, te itt maradsz. Nagy különbség. Viszont három nap is hosszú idő ... Nocsak. — Vagyis — akkor magának elmondhatom. Ogysem látjuk többé egymást. És legalább nem marad bennem. Maga nős? — Nem — hazudta a másodpilóta, mert hát bizony nős volt. A felesége — — — Az a jó. Mert én férjnél vagyok. És úgy volt, hogy ma megcsalom a férjem. Mi a fene? Talán csak nem velem? Nem úgy hangzott. De hátha mégis ... — latolgatta a másodpilóta, és azon tűnődött, felviheti-e a nőt a szállodába. — De aztán meggondoltam magam. Nem éri meg a tag. A másodpilóta lelombozódott. — Tudja, nem is érdekelt különösebben. Csak azért feküdtem volna le vele, mert a férjem egy szemétláda. Egy féltékeny szemétláda. Lépten-nyomon megcsal — persze, nincsen rá bizonyítékom —, de engem a legszívesebben üvegkalitkában tartana. — Nem Is csodálom — mondta a másodpilóta gálánsán. — Mit mond? — Semmit. — Tudja, a férjem fekete, és olyan féltékeny, mint egy Otelló. Tudja, az az izé, aki leszúrta Desdemonát. Vagy megfojtotta? Mindegy ... Most mit bámul? Nem tudja, ki volt Otelló? Egy hülye mór. Egy hülye fekete. Akár a férjem... Az istenért, térjen már magához .. . — Én — nem szóltam semmit — mondta a másodpilóta mentegetőzve, noha valóban szédült egy kissé. Nem mintha bármi kifogása lett volna a feketék ellen. Nem mintha ... Sőt. De mégis — ez a tejfehér nő és egy fekete ... — Egy szót sem szóltam. — Nem. De úgy néz, mint aki kísértetet lát. A másodpilóta megemberelte magát. Végtére is... A nő felé fordult, a felvilágosodott, előítéletektől mentes elmék fesztelen, nagyvilági társalgási hangján kérdezte: — A kedves férje színesbőrű? — Micsoda?!... 0, vagy úgy!... — mondta az asszony, és kacagott. — A férjem fekete. . . Nigger — mondanák a jenkik, ha még egyáltalán mondhatnának valamit Kubával kapcsolatban. Mondja, ért maga engem? Ne beszéljünk inkább angolul? Tudok angolul. — Értem, amit mond — mondta a másodpilóta egy kissé megbántva. — Minden szavát értem. Beszélek spanyolul. — Igen — mondta az asszony. — Maga nagyon jól beszél spanyolul. Persze, az imént valami teljesen ártatlan szó helyett egy káprázatos disznóságot mondott. De engem nem zavar. Olykor magam is használok erőteljes kifejezéseket. Mondja — kérdezte hirtelen —, engem például milyen fajzatnak nézne? Miféle származéknak? Ha úgy rám néz — milyen nációnak tartana? — Skandinávnak — vágta rá a másodpilóta habozás nélkül, mert egészen addig a percig ezen törte a fejét, s úgy érezte, most csalhatatlanul ráhibázott. — A bőre, a haja, az arca, az egész megjelenése — dán, vagy talán még inkább svéd... — Skl! . . . kacagott fel az asszony bugyborékolva. — Ez sikerült magának. A hajam ne tévessze meg: festett. Tudja, mi vagyok én? Néger. Albínó néger, a fene egye meg. Az. Mit bámul már megint? Nem hallott még ilyet? — Nem — mondta a másodpilóta. — Illetve igen. Hallottam. De maga ugrat engem. — Vaya! — mondta az asszony. — Ugyan már! Miért ugratnám? Néger vagyok. Mama fekete, papa fekete — és én: ilyen vagyok — mutatta a karját. — És ami a legrosszabb; nem tudok lebarnulni. Pech, mi? Egy néger nőci, akit nem fog a napfény. — Maga ugrat engem — dadogta a másodpilóta. — Maga éppen annyira nem látszik négernek, mint én.
