Irodalmi Szemle, 1982
1982/6 - Rácz Olivér: A Tropicanában (elbeszélés)
vitorlázó, díszes hajó fedélzetére sodródott volna, merőben Ismeretlen arcok közé. Igaz, ha az előadást történetesen nem az említett szakszervezet számára rendezték volna, a másodpilóta akkor sem ismert volna a ’közönség soraiból egyetlen lelket sem. A kapitány — az más. Neki mindenütt voltak ismerősei. Feltehetően itt is, noha a karcsú pálmafák alatt még sok volt az üres asztal. Egyelőre mintha a zenekar is csak fél hangerővel működött volna a pálmafák közé rejtett kis tisztáson, s a másodpilótának az volt a sanda gyanúja, hogy a táncparketten elszórtan imbolygó párok is inkább valami tisztes hivatásérzetből vagy köteles hagyománytiszteletből járják a cha- chát, mint meggyőződésből. A kubaiak nem tolonganak az előadás megkezdése előtt űzött birkanyájként elfoglalni a helyüket, gondolta a másodpilóta elismerően. Nem, hanyagul sétálva, szivarral a szájukban, fesztelen kis csoportokban ballagtak be az asztalok közé, meghitt mosoly- lyal, vidáman üdvözölték egymást — salud, Arnoldo, salud, Fernando... qué tál, Marilú? — és ettől nyomban nem voltak annyira idegenek. A mosoly nemzetközi. A kapitány megtörölte a száját, felállt. — Jövök — mondta biztatóan. — Körülnézek egy cseppet a fedélzeten. Mindjárt jövök. Addig gyönyörködj a muchachákban. És ügyelj a szárnyfékekre. Széles, inkább tengerészkapitányhoz, mint repülőtiszthez illő, férfias léptekkel elballagott. A másodpilóta tudta, hogy a bárba megy: a mixer is a kapitány régi cimborája volt. A másodpilóta elvigyorodott. A kapitány — elvből — sohasem ivott a beosztottjai előtt. A zenekar ekkor egy tüzes szambába kezdett, s mintha ez lett volna az előre megbeszélt jel, a hatalmas pálmakert egy pillanat alatt megtelt. És akkor bukkant fel a nő. Egészen különlegesen szép nő volt — vagy talán különös és szép —, de az is lehet, hogy szépségesen különös. A vállig érő, simára fésült haja csillogóan szőke, az alakja magas, karcsú és mégis ingerlően telt vonalú, és az arcán, a művészien — és egy cseppet sem fukarul — felrakott hamvas, ezüstös árnyalatú színek ellenére is meglátszott, hogy a bőre tejfehér. Selyemfehér. Sziromfehér. Mélyen kivágott, ujjatlan ruhája hol ciklámen, hol orgona, hol bíbor, hol rőt arany színűnek látszott, a lábán két keskeny aranypántból készült szandál. A kezében kis aranytáska. A táncparkett szélén megállt, aggódva körülnézett. Aztán egyenesen a másodpilóta asztalához sietett. És mert az asztalnál már csak a kapitány helye állt üresen, a nő a szék támlájára helyezte ápolt, szép vonalú kezét: — Leülhetek? Aztán, valamivel sürgetőbb hangsúllyal, ezúttal félreérthetetlenül a másodpilótához intézve a szót, még egyszer megkérdezte: — Szabad ez a hely? Leülhetek? A másodpilóta kábán bámult, hosszú másodpercek után bírta csak kinyögni: — Sí, seüora — természetesen... Illetve: ez tulajdonképpen a barátom helye, de nem tesz semmit. Majd kerítünk még egy széket. A nő végignézett a pálmák alatt feketéllő emberfejek sűrűjén, dallamosan felkacagott. — Itt? Nehezen... De semmi baj: ha megkezdődik a műsor, lelécelek. Akkor már ült: az illata felért egy futó öleléssel. A hangja mély volt, egy kissé érdes, de ez is illett hozzá. Oldalról kedvesen a másodpilóta arcába nézett. — Maga európai, igaz? Ne zavartassa magát; amint elkezdődik a műsor, nyomban lelécelek. Akkor talán feltűnés nélkül kieshetek innen. — A pillantása futva végig- siklott a másodpilóta egyenruháján. — Maga pilóta, igaz? — Igen — mondta a másodpilóta, s egy pillanatig habozott, mondja-e meg, hogy csak másodpilóta. De a nőt — úristen, micsoda nő! — ez nyilván nem érdekelte. — Mert hogy be is csak a fal mellett jöttem — magyarázta. — Besurrantam. Ráakaszkodtam egy csoportra, és veliijk együtt besétáltam. Ezek itt Artemisából jöttek — mutatott körbe a közönségen. — Két hét jutalomüdülés a Varaderón. És persze, két nap Havannában. Artemisa. Ez az oka mindennek. Ilyen hülyeség is csak nekem juthat eszembe. Járt már Artemisában?
