Irodalmi Szemle, 1982

1982/6 - Rácz Olivér: A Tropicanában (elbeszélés)

Rácz Olivér

A TROPICANÄBAN

A Tropicanában, mielőtt a műsor elkezdődik, az ember önkéntelenül kíváncsian körültekinget; ezt tette a másodpilóta is. Talán a bájos Millyt és a józan, öntudatos Beat- ricét kereste, meg Wormold-t, Graham Green havannai emberét, továbbá a két KLM pilótát és a stewardesst — ez utóbbiakat már csak szakmai érdeklődésből is. És természetesen Segura kapitányt, a Vörös Keselyűt. De Segura kapitány, az emberbőrből készült cigarettatárcájával, ez idő tájt valahol másutt, messze járt, s a bájos Millicent- ből időközben már bizonyára bájos nagymama lett. („Tudod, Dagmar — ejnye; ne fend a narancsdzsemet az asztal lábához —, a dédpapának volt egy csudi muris rejtjelező könyve; annak a segítségével küldözgette Londonba a link jelentéseket... Átverte az egész Nagy főnökséget. Csuda zűr lett belőle...”)

A másodpilóta a tányérja fölé hajolt. Tengeri rákot evett, majonézzel. Aztán roston- sültet, ananász-, batáta- és banánkörítéssel. Desszertnek valami gyanús küllemű, három rétegből összetapasztott, három színű, nyilvánvalóan búrmogyoró és kókuszdió alapanyagból készült szeletet kapott. Bizalmatlanul méregette, aztán — még a sült előtt

— lopva megkóstolta. Nagyon szerette az édességeket. Kiderült, hogy a szelet kifogástalanul jó ízű. Derűsen intett a pincérnek:

— Aún una cerveza, por favor — mondta, gondosan ügyelve a kiejtésre, mert hát a földi kiképzés során spanyol nyelvből is vizsgázott.

Éppen ezért ki is cifrázta:

— Otra vez una cerveza, por favor — mondta lendületesen, mert nem volt egészen biztos az aőnban. (Todavía — az is azt jelenti, hogy még, meg ez az aún is, töprengett, de mintha valamilyen másféle vonzatokban használnák. A fene tudja.)

A pincér rápillantott.

— Még egy sört? — kérdezte bizonytalanul, a félig kiürült sörös üvegre nézve.

— Sí, még egy sört, senor.

— Sí, compaňero — mondta a pincér, és elsietett.

A kapitány — akkor végzett a sülttel — felnézett a tányérjából.

— Kubában már nincsenek seüorok — mondta tárgyilagosan. — Compafterók vannak. Rossz tankönyvből tanulta a nyelvet, seňor.

A másodpilóta enyhén elpirult. A tankönyv jó volt; kétségtelen, hogy a másodpilóta irodalmi reminiszcenciái zöttyentették ki a senort, mint ócska, utcai automata az avas csokoládét.

— Tudom — mondta. — Tudom, hogy Kukában már nincsenek seüorok, compaňero capitano. Ennyit én is tudok Kubáról. Sí, compaňero, capitano.

Ez volt az első szolgálati útja Havannába, és szilárdan elhatározta, hogy a pihenő napját — az ő járatuk hetenként kétszer közlekedett: három nap múlva kellett felváltaniuk a befutó gép személyzetét, mint ahogyan ma este őket váltotta le a Havannában pihenő személyzet —, a pihenő minden óráját és minden percét alaposan kihasználja.

Ezért ültek most, alig három órával a gép leszállása után, a Tropicanában. A Tropi- canába nem volt könnyű jegyet szerezni: — Pontosan olyan nehéz beugróhoz jutni, akár Moszkvában, a Bolsoj előadásaira — mondta a kapitány. De a kapitánynak jó összeköttetései voltak.

Viszont az előadást ezen az estén valamelyik szakszervezet kötötte le, s a másodpilótának az az érzése támadt, mintha egy ismeretlen vizeken, ismeretlen kikötő felé