Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Varga Erzsébet: Az időszerű Alexander Matuška

AZ IDŐSZERŰ ALEXANDER MATUSKA

„Mélyen fejet hajtok azok előtt a nagyon bölcs, tudományos módszerek előtt, amelyek

— badarság volna tagadni — új szempontokat jelentenek irodalomtudományunkban, és amelyekből sokat tanulhatunk. Nekem ez nemigen sikerült, bár törekedtem rá; az anyag túlnőtt rajtam, vagyis, mondjuk ki kereken, túl ostoba voltam ahhoz, hogy ezek a módszerek közvetlenül hassanak rám, noha, gondolom, egy s más rámragadt belőlük. Ennek oka nem csupán korlátoltságomban rejlett, hanem másféle beállítottságomban, tájékozódásomban is, abban, hogy számomra az irodalmi mű nem olyasvalami volt, aminek az a rendeltetése, hogy elemezzük, nem olyan önmagába zárt dolog, amelyet környezete (nemcsak irodalmi környezete!) figyelembevétele nélkül is vizsgálhatunk. Az irodalmi mű számomra az emberhez, az emberekhez, a közösséghez és a közösség problémáihoz kötődő ember műve volt. Ezenkívül az említett tudományos, nemegyszer mandaríni aprólékossággal kidolgozott módszerekből talán főleg az értékelést hiányoltam, az ítéletet arról, hogy a szóban forgó mű azáltal ilyen vagy olyan, amit mond („hordoz”), és nem azáltal, hogy hogyan van megszerkesztve. Az értékelés persze mindig szubjektív, de akkor megkérdezhetjük: és a tudományos megközelítésben vajon nincs szubjektív elem?” — nyilatkozta a rá jellemző öniróniával halála előtt egy esztendővel, 1974-ben Alexander Matuška, a huszadik századi szlovák irodalomkritika és esszéírás kimagasló alakja, aki írásaiban először, elsőként állította világirodalmi összefüggésekbe a szlovák irodalmat, s aki — főként a felszabadulás után — a közéletben is jelentős szerepet játszott, hiszen (s ezt minden bizonnyal tarthatjuk a fentebb idézett „ars critica” következményének is) az irodalomkritikától fokozatosan eljutott a társadalomkritikáig, s a szlovák társadalmi élet szinte minden fontosabb mozzanatára reagált.

Alexander Matuška kétségtelenül az elkötelezett — a népének-közösségének elkötelezett —, írói felelősségét tudatosító marxista kritikus és esszéíró típusa, aki szinte minden megnyilatkozásában saját nemzetének sorsából, történelmi tapasztalataiból indul ki, ugyanakkor azonban egyetemes célokat követ; az emberiség és az emberiesség, a humánum szószólójaként áll az olvasó elé: „A távoli közel került hozzánk — megéreztük a világűr hidegét és fagyát. Interplanetáris kapcsolataink vannak. A közeli azonban távolodik tőlünk. Közös hazánkban, a Föld nevű bolygón, ezen a »sárcseppen«, ahogy valaki elnevezte, ezen a »megkövült könnyén a Napnak«, ahogyan ugyanaz a valaki mondta, a lélek jégkorszakba lép. Korunkat a legkülönfélébb dialógusok jellemzik, de néha úgy tűnik, hogy a partnerek süketek. Egymást érik a legmagasabb szintű tárgyalások, tanácskozások és konferenciák, ahol arról tárgyalnak, hogyan lehetne leküzdeni a partikularizmust s a különféle antagonizmusokat, hogyan lehetne egységbe olvasztani

Varga Erzsébet