Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - LÁTÓHATÁR - Varga Erzsébet: Az időszerű Alexander Matuška

őket; de néha úgy tűnik, mintha csak azért tárgyalnának, hogy még ne kezdődjék e! a végítélet. A tanácskozások célja: haladéknyerés. Néhol és néha az olvadás jelei láthatók, másutt és máskor már megkezdődött a tánc. Megkezdődött és szüntelenül újrakezdődik: a haladék megtagadtatott. Újra, s pusztítóbban, mint bármikor, támad nemzet nemzetre, akarja felfalni a nagyobb, sőt már a csak valamivel nagyobb is a kisebbet. Korunk tele van olyan háborúkkal, amelyeket nem sikerült elhárítanunk. Mi itt békében élünk azok rovására, akik másutt halomra halnak a háborúkban. Beteljesül a mondás, hogy »a modern háború nem őrültség, hanem matematikai művelet; nem a barbárságból, hanem a civilizációból következik«.” — jellemzi a világ — világunk — helyzetét 1967 karácsonyán, szót emelve a megcsontosodott elképzelések, a megszokás, a szocialista társadalomban is fellelhető közöny ellen, a tartós erkölcsi értékekre apellálva.

Bolygónk helyzete 1967 karácsonyától, midőn Matuška az idézett sorokat papírra vetette, nem sokat változott: az emberi civilizáció egyre újabb, „korszerűbb” halálnemeket produkálva-feltalálva rohan a pusztulás felé. S ez a halálba irányuló rohanás — a szlovák kritikussal együtt hisszük — állásfoglalásra ösztönöz, szólni, kiáltani késztet, kö<- zönyt-ölni provokál. Az írástudó ilyen körülmények között nem zárkózhat önmagába, nem fordíthat hátat a világnak, a mindannyiunkat egyaránt érintő problémáknak, mert vitathatatlan, hogy korunk is „a kötődések ideje”, akárcsak a második világháborút követő sorsdöntő események kora volt, amikoris Matuška a következőkben fogalmazta meg az írástudók helyzetét, illetve kötelességét: „Ma nincs középút, ma nem lehet a pártok fölött állni — elérkezett a kötődések ideje, az az idő, amikor tartozni kell valahová, s az értelmiségnek azokhoz kell tartoznia, akik nem akarják megengedni, hogy a vérfürdő megismétlődjék, s ennek érdekében messzemenő strukturális változásokra törnek. Mindenkinek törődnie kell az állammal, a társadalommal, a közügyekkel, egy időre mindenkinek politizálnia kell, hogy egyszer — talán — majd megengedhesse magának, hogy ne politizáljon.”

A szocialista írónak-köttőnek tehát nem szabad a maga kivételes voltának érzéséhez igazodnia vagy kivételes helyzetre igényt tartania. Ellenkezőleg, el kell „vegyülnie”: azokkal, akik a béke ügyét, a társadalmi haladást szolgálják. Tudatosítania kell, hogy

— mint Jorge Amado mondja — „A költészet ugyanúgy a nép fegyvere, mint a golyószóró vagy a tőr”. S ez a fegyver főként napjainkban lehet rendkívül fontos, amikor az egy és oszthatatlan világon belül két különböző — egymással ellentétes, szüntelenül harcban álló — világ létezik: az ember- és életellenes, s vele szemben az embert és életet óvó. Amikor a hamleti kérdés világunk egészét érintő problémaként vetődik fel, az írástudónak is el kell döntenie: önmagába zárkózik-e, csatlakozva így a közönyösökhöz, a belenyugvókhoz, a minden-mindegy prófétáihoz, vagy pedig állást foglal az emberiségméretű pusztulás, a fenyegető atom- vagy neutronhalál ellen...

S egyáltalán nem kétséges, hogy az irodalmi műveket is elsősorban ezen az alapon, ilyen kritériumok szerint kell megítélnünk: ahogy azt — kritikusi hitvallásához híven

— a szlovák marxista irodalomkritika kiemelkedő alakja, Alexander Matuška tette. Mert valóban: az ő szemében az irodalmi mű mindig is „az emberhez, az emberekhez, a közösséghez és a közösség problémáihoz kötődő ember műve volt”, s szemlélete máig sem veszített időszerűségéből; az ő hat éve megfogalmazott ars criticájával cseng össze a CSKP XVI. kongresszusán elhangzott útmutatás, amely szerint „Az olyan művészi alkotásokat kell támogatni, amelyek korunk alapvető problémáit fejezik ki”.

S ha a „nagyon bölcs, tudományos módszerek” (amelyekből csakugyan sokat tanulhatunk) képviselői esetleg a szubjektivizmus vádjával illetnék ezt a — szubjektív voltát nem is tagadó — módszert, a kritikusnak akár a szubjektivizmus vádját is vállalnia kell: a pusztulás ellenében az életért, az emberért, az emberiség társadalmi haladásáért és szép, távlatos jövőjéért.