Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - KRITIKA - Mészáros László: A metafora világában

egyedi metaforát, illetve metonimiát. Ez a hibája például Hrabák tipológiájának is. Viszont Zalabai érezhette a probléma lényegét, talán ezért vezette be az ikon és index fogalmakat a kettőskép alaptípusainak a megkülönbö'Ztetésére. Csakhogy, mivel ugyanolyan formában alkalmazta ezeket a fogalmakat, mint azt a szemiotika a jel tárgy szerinti típusainál teszi, újabb bonyodalmakba került. Megoldást az adhat, ha pontosan megkülönböztetjük az egyes osztályok hierarchiáját (például egyed, típus, osztály, főosztály vagy faj, nem stb.) és tudatosítjuk, hogy csak az egyedek elnevezése mögött rejlik konkrét elem, a magasabb osztályok elnevezései elvont fogalmak, melyek a jelölt elemek összességét jelölik és jelentik. Mivel Zalabai fentről, a trópusok irányából kezdte az osztályozást, egy négyszintű hierarchia elég lett volna az összefüggések megragadására. Például így: a kettősképeket ikonszerűekre és indexszerűekre osztjuk, melyek tovább bonthatók metaforikus és szinesztetikus, illetve metonimlkus és szinekdochikus kettősképekre, s ezek tovább konkretizálhatok metafora, hasonlat stb. egyedi kettősképekre. Ez a felülről zárt hierarchikus osztályozás aztán az egyes egyedi fogalmak szintetikus meghatározását is megkönnyíti és logikussá teszi. Például: a hasonlat metaforikus, ikonszerű kettőskép.

Az előzőekben már pozitívumként értékeltük Zalabai következetes történelmi szemléletét. Meg kell azonban említeni, hogy ez a szemlélet irodalomtörténeti szemlélet, nem történelemfilozófiai, nem genetikai-logikai. Tehát Zalabai visszanyúl ugyan Arisztotelészhez, de az olyan modern műveket, amelyek a tudat, a nyelv, a művészet és az irodalom eredetének a kérdéseit vizsgálják, már figyelmen kívül hagyja. Bizonyos antropológiai, lélektani, mitológiai és néprajzi vonatkozásokat csak érdekes adalékokként említ. Ugyanabban a mondatban mond el a gyökerekig való leásásától, amelyikben kimondja művének esszenciáját és hitvallását: „Akármi legyen is a metaforikus gondolkodás oka és célja, annyi bizonyos — s tárgyunk szempontjából ez nem lényegtelen —, hogy a költői és a nem-költői metaforák között a stílushatás szempontjából jelentős különbség van”.

Némelyik javasolt, új megnevezését is problematikusnak tartjuk. A képszerűség fogalma helyett javasolt érzéki-szemléletes forma például összetettsége miatt szinte használhatatlan. A képvers helyett javasolt tipovers kifejezésnek pedig az a hibája, hogy a tipo- előtag a típust asszociálja. Az epikában használatos kép helyett semmivel sem jobb a rajz, mert ez is sokféle lehet (környezetrajz, lélekrajz, helyszínrajz), viszont a drámában használatos szín már megfelelőbb lenne. A kettőskép azonban valóban jobbnak tűnik a szóképnél, bár ennek is vannak buktatói, például kettőzött Arépként asszociálható, ami összeférhetetlenséget, elmosódottságot, de akár trükk- szerűséget is jelenthet.

Viszonylag nagy teret szentelt Zalabai a teljes és az egyszerű, illetve a szerző szó- használatával a teljes és a csonka metafora elemzésének, megkülönböztetésének. Abban egyetérhetünk Zalabaival, hogy a „teljes” és az „egyszerű” valóban nem logikusan képzett fogalompár, hiszen a teljes ellentéte a csonka lehetne, míg az egyszerűé a bonyolult. A szerző szerint viszonyított és viszonyító két alapvető formában nyilvánulhat meg: kifejtetlenül vagy kifejtetten. Ennek alapján javasolja aztán az egyszerű

— teljes helyett a csonka — teljes fogalompárt. Ez a megoldás azonban ugyanúgy megmarad a poétika szférájában, mint az előző, hiszen a fogalompár formális (morfológiai) jegyeit emeli ki. Viszont Zalabai kifejezetten jelzi, hogy nem a szófaji és szószerkezeti osztályozás csapásain kíván járni, hanem a binaritás természetét próbálja érzékeltetni, feltárva a szemantikai kapcsolatteremtés különféle lehetőségeit. Nézetünk szerint szemantikailag a zárt — nyílt fogalompár felelne meg a legjobban. A zárt szinte szinonimája a teljesnek, a nyílt fogalom pedig pontosabban kifejezi a típus bonyolultságát és nyitottságát. Maga Zalabai érvel így: „valójában bonyolult kettőskép, amelyben a rejtvényjelleg fokozottan érvényesül, hiszen benne nemcsak a konnotá- ciókból összeálló analóg vonásokat kell megfejteni, hanem a második, az elhallgatott tárgy képét, a denotátumot is ...”

Zalabai egyéb névadási kísérleteivel, okfejtéseivel, következtetéseivel is vitába lehetne szállni, de a műnek ez az ösztönző, inspiráló jellege pozitív dolog. Ugyanakkor hosz- szasan sorolhatnánk azokat a részeket is, amelyeknél egyetértünk a szerző érvelésével (például helyesen mutat rá az irodalomtudomány megoldatlan problémáira, logikus a Péczelyvel folytatott polémiája, jól látja a mítoszok szerepét a metafora elterjedésé