Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - KRITIKA - Mészáros László: A metafora világában

ben és így tovább). Hangsúlyozottan értékes vonása a műnek továbbá az is, hogy nem csupán körüljár egy részletproblémát a korábbi nézetek ismertetésével, de állást foglal, javasol, rendszerez. A mű egésze tehát értékes, eredeti elméleti alkotás, mely azon túl, hogy hazai irodalomtudományunk minőségi gyarapodását jelenti, minden bizonynyal az egyetemes magyar irodalomban is visszhangot kelt majd.

Az iménti néhány megjegyzés, ellenvetés a műben elemzett, felbukkanó, kitapintható problémákra vonatkozott. Lévén szó azonban elméleti műről, néhány módszertani megjegyzés keretében olyan problémákra is rámutathatunk, amelyek azért vetődnek fel, mert hiányoznak a műből, vagy pontatlanul megfogalmazva kerültek bele.

Az első fejezet végén fellelhető összefoglalást, rendszerezés-kísérletet — melynek lényegét, alapfogalmait már ismertettük — a szerző egy olyan ábrával igyekezett szemléltetni, mely nézetünk szerint nem kellően átgondolt, nem felel meg a grafikus- sematikus ábrázolás követelményeinek. Míg ugyanis a képvilág részben grafikusan is megkülönbözteti az egyes rétegeket, s ez így elfogadható, a két szféra (kör) áthatásának területét semmi sem specifikálja, holott az áthatásban (közös részben, metszetben, logikai szorzatban) mindig új minőség keletkezik. Ugyanakkor a modell 1. tétele szerint a képvilág csak egy része az érzéki-szemléletes formának, de az ábra ezt nem jelzi. A baloldali üres kör így teljesen funkciótlannak tűnik. így aztán az egész rendszerezés-kísérlet csupán terminológiai innovációként hat és az alapmodell nem-rend- szerszerűsége nem egy helyen visszaüt.

A műben több helyen érezni a rendszerelméleti és információelméleti hozzáállások és alapfogalmak hiányát. Ezek az alapfogalmak — ha nem is válnak egy komplex modell építőelemeivé — a különféle meghatározásokban és érvelésekben metanyelvi fogalmakként hasznosíthatók. Az olyan, viszonylag ismert fogalmakra gondolunk, mint az elem, tulajdonság, reláció, kölcsönhatás, illetve szerveződési szint olyan egységeire, mint az elem, struktúra, rendszer, szféra és univerzum. Érdekes továbbá, hogy Zalabai- nak elkerülte a figyelmét a metafora és a metonímia fogalmak alapjában méta prepozíciója, mely eléggé egyértelműen a metanyelv irányába indítja a gondolkodást. így például a költészet nyelve a köznyelven alapuló metanyelvként is értelmezhető.

Most pedig visszatérünk egy korábban jelzett problémakörre, az index — ikon — szimbólum triász köré csoportosítható kérdésekre. Mint már rámutattunk, Zalabai a pierce-i—morrisi triászból elhagyta a szimbólumot, azt a költői szimbólum megnevezésére tartalékolva, az ikon és index fogalmakat pedig a kettősképek alapvető típusainak jelölésére használta fel. Már utaltunk rá, hogy ebben a vonatkozásban talán pontosabb lenne ikonszerű és indexszerű kettősképekről beszélni. A probléma lényege azonban nem az, hogy Zalabai minden változtatás nélkül más értelemben használja az ikon és az index fogalmakat. A jelek tárgy szerinti típusairól lemondva ugyanis éppen a szemantikai dimenziót kapcsolja ki az összefüggésekből, holott meghatározásaiban mindenhol hangsúlyozza a jelentéstani vonatkozást. Ügy tűnik, Zalabai pontatlanul értelmezte a pierce-i jeltipológia összefüggéseit. A 71. oldalon ezeket írja: „A szimbólumok egyúttal sin-jelek ..„Pierce az indexeket legi-jeleknek nevezte..„Az ikonok egyúttal quali-jelek..Csakhogy Pierce szerint a szimbólumok, az indexek és az ikonok egyformán lehetnek sin-jelek, quali-jelek és legi-jelek, mert az előző triász a jeleket a tárgyukhoz viszonyítva tipizálja, míg az utóbbi a jelek önmagukban vett, illetve funkciójuk szerinti típusait tárja fel. Mindemellett Pierce még a jelek harmadik csoportját is megkülönbözteti, melyben az értelmező szempontjából rhéma (közlés), dicent (ítélet) és argument (következtetés) típusú jelekről beszél. Ennek a jelcsoportnak az elhagyásával a pragmatikáról, az értelmezésről mond le a szerző, de szerencsére csak elméleti modelljében, mert konkrét elemzéseiben, példáiban pontosan a trópusértelmező, metaforafejtő pragmatikus mechanizmusokat tárja fel. Viszont a közlés, ítélet és következtetés típusú jelek közti viszonyok feltárása logikus modellként szolgálhat a kettősképek befogadásának folyamatában. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a kommunikáció kezdetén, az olvasás folyamatában először minden kettőskép egyszerű közlésként funkcionál. Az ismert trópust aztán ítéletként értelmezi a befogadó, míg az ismeretlent először — teoretikusi funkcióba emelkedve — meg kell fejtenie, ki kell következtetnie a jelek strukturális összefüggéséből. Egyébként például Bense is az ikonikus-rhémikus jelosztályba sorolja a metaforát.

Ha nem mondunk le jelek tárgy, funkció és értelmező szerinti típusairól, akkor