Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - KRITIKA - Mészáros László: A metafora világában

séges, Zalabai mindig Quintilianusig, Arisztotelészig vezeti vissza a felvetett probléma „családfáját”, megoldási kísérleteinek logikáját. A közelmúlt szempontjából pedig felsorakoztatja a különféle iskolák és irányzatok állásfoglalásait (az újkriticizmus, az orosz formalisták, a modern szemiotika). A másik felfigyeltetö módszer a versidézetek bőséges alkalmazása . Ezek az idézetek többször nem csupán illusztrációként szolgálnak, hanem az okfejtés, az érvelés szerves részévé válnak. Mindez azt bizonyítja, hogy Zalabai otthonosan mozog mind a témához tartozó szakirodalomban, mind a magyar költészet világában.

A szerző tudományos-módszertani attitűdje az első fejezetben vázolt rendszerezés- kísérletben kristályosodott ki, s így ez modell eredményeinek bázisát, következtetéseinek alaptételét jelenti. Az előző részek problémaelemzésére és polémiáira utalva Zalabai itt mindenekelőtt újból hangsúlyozza, hogy a képpel, képiséggel, képszerűséggel összefüggő kérdések rendkívül bonyolultak és feleletet rájuk a holnap irodalom- tudományának kell keresnie. Majd a terminológiai többértelműség és ellentmondásosság kiküszöbölésére az alábbi megoldás-kísérletet javasolja, illetve teszi meg további elemzései alapjául:

1. Az irodalomnak lényegi vonása az érzéki-szemléletes forma, s ennek nem egyetlen, de fontos vonása a képvilág gyűjtőnévvel illethető jelenség, amely

2. részint makrokép-rendszerből áll, amit

3. egyszeres tükrözésű makroképek alkotnak,

4. részint kettőskép-rendszerből tevődik össze, amit

5. kettős tükrözésű kettősképek hoznak létre.

Zalabai névadási kísérletének tehát az a lényege, hogy igyekszik néhány fogalomtól megszabadítani a szerinte agyonterhelt kép műszót. A legtágabban értelmezett képszerűség helyett ezért az érzéki-szemléletes forma kifejezést használja. A trópus magyarosított fogalmát, a szóképet pedig abból a meggondolásból mellőzi, hogy rajta a szótól jelölt valóságdarab tárgyképe is érthető. Az ellentmondásosnak és pontatlannak tartott stíluskép helyett pedig bevezeti a kettőskép fogalmat, mely így önmagára és rejtvényszerűen valami másra is utaló képet jelent.

A vázolt — különböző szempontokból természetesen vitatható — rendszerező kísérlet mellett Zalabai művének további jelentős eredményét, hozamát a metafora elmélyült, alapos és inspiráló elemzésében látjuk (a negyediktől a nyolcadik fejezetig terjedő részben). Értékesek például a metafora és alfajai változatos megjelenési (grammatikaistilisztikai) formáinak az elemzései, illetve csoportosításai és tipizálásai. Nézetünk szerint helyesen jár el akkor is, amikor a gyakran kiéleződő „tudományos metafora kontra költői metafora” témájú vitákra utalva összeegyeztető, integráns álláspontot képvisel, tehát egyrészt elismeri, hogy a tudományos nyelv is metaforagazdag, de visz- szautasítja azt az álláspontot, mely szerint a metafora a modern költői nyelvben „trónfosztott” lett.

Az a tény, hogy a kötet túlnyomó részében tulajdonképpen a metaforáról van szó, némileg megkérdőjelezi a kötet címét. Míg ugyanis az első két fejezet általános szinten tárgyalja a kettősképeket, a harmadik pedig speciálisan az indexekről szól, a többi hét fejezet már csak a metaforát, illetve az ikont veszi szemügyre. Ez az aránytalanság természetesen csak a cím pontossága, extenzitása szempontjából jelentős. Az viszont, hogy a szerzőnek nem sikerült nagyobb, közös elnevezésű egységekbe, részekbe tömö- rítenie a fejezeteket, már tipológiai és klasszifikációs bizonytalanságokra, problémákra utal. Míg az egyes fejezetekben önállóan fellelhető csoportosítások, osztályozások logikusnak tűnnek, a kötet egészében már nem egy kérdést felvetnek és zavarossá teszik a kötet egyes részei közti összefüggéseket. így például mindjárt a bevezető rész (a második fejezet) végén, a trópusfajták osztályozásánál, két fő kategóriát különböztet meg: a metonímia és számos alfaja alkotja az érintkezési társítások csoportját, a metafora és származékai pedig a hasonlósági társításokét. Majd ezzel zárja a fejezetet: „Az így egyszerűsített trópusrendszer két főosztályát jeltudományi műszavakkal indexeknek és ikonoknak is nevezhetjük”. Az első probléma az, hogy a jeltudomány az index — ikon — szimbólum triászt ismeri, és Zalabai csak később tér vissza a szimbólum elhagyásának a megindoklására. Ezt a kérdést majd mi is később vesszük szemügyre. A másik probléma az, hogy ha a metaforát és a metonímiát mint fogalmakat az osztály elnevezésére használjuk fel, akkor nem tudjuk megnevezni magát a konkrét,