Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: A szatíra fölöttébb szükséges voltáról
A SZATÍRA FÖLÖTTÉBB SZÜKSÉGES VOLTÁRÓL A szatírát — furcsa mód — sokan valamiféle kockázatos és veszedelmes dologként fogják fel. Talán azért, mert az ember és a társadalom negatív jelenségei ösztönzik, hívják életre. Ebben gyökereznek mindazok a félreértések, amelyeket kiváltott. A világi hatalmasok nem látták az általuk irányított társadalom fogyatékosságait, és ha látták is, érthető okokból nem lelkesedtek túlságosan, ha e fogyatékosságokra rámutattak. A szatíra örök időktől fogva a cenzúra üdvöskéje volt, s története egyszersmind annak a párharcnak a története is, amelyet rosszul fizetett szatíraírók és a társadalmi és szellemi élet állóvizének valamivel jobban fizetett védelmezői vívtak egymással. Ez a párharc maga is megérdemli, hogy a szatíra tárgya legyen. Mai társadalmunkban mi magunk, mi mindannyian közösen vagyunk a világ hatalmasai. Emberek, akik a társadalmat irányítják és emberek, akik észreveszik a társadalmi fogyatékosságokat, ám azonosak az érdekeik és ugyanazon a platformon állnak. Az ellenségeskedésnek és a bizalmatlanságnak tehát nincs semmi létjogosultsága közöttük. Az összetartásnak és a megértésnek kellene uralkodnia. Am ez csak abban az esetben lenne ilyen könnyű, ha a valóság szónak szinonimája lenne az eszmény szó. Ez az állapot nyilván sohasem jöhet létre, azon egyszerű oknál fogva, hogy az egészséges és a természetes elégedetlenség mindig meg fogja akadályozni az embert, hogy az éppen meglevő állapotokat eszményinek s ebből következően változatlannak tartsa. Szerencsénkre már régen megszabadultunk attól a naiv és nem marxista nézettől, mely az irodalmat az ideológia szócsöveként értelmezte, és a szatíra viszonylatában már nem tekintjük elméleti felfedezésnek azt, hogy csak a portásokat és a borbélyokat vesszük célba, hanem a szatírának magasabb tisztségviselők is céltáblául szolgálhatnak, hogy nem kell kizárólag a nyilvánvaló, mindenekelőtt külföldi ellenségeinket lelepleznie és kigúnyolnia, hogy bátor hangúnak, de ugyanakkor konstruktívnak is kell lennie. Ma érettebben és bödcsebben látjuk a dolgokat: talán nem szofizmus, ha azt mondom, hogy ezen az állapoton csak annak köszönhetően sikerült túllépnünk, hogy egyáltalán létrejött és történelmileg rövid ideig létezett. Tudjuk, hogy a szatíra a szocialista irodalomnak is elválaszthatatlan része, és hogy nem szabad lemondania a kiharcolt s az irodalomtörténetben megvédelmezett sajátosságairól, ha nem csupán szatírának akar megmaradni, hanem irodalomnak is. Úgy vélem, mindenki, akinek fontosak az eredeti szatirikus alkotások, mélységes elégtételt kapott azáltal, hogy Szlovákia Kommunista Pártjának legmagasabb képviselői kimondták: jelenkorunk művészi képe nem lesz teljes, ha hiányozni fog belőle a szatíra. » A valóság azonban ebben az esetben sem annyira egyszerű, mint amilyennek azok szeretnék látni, akik nem akarnak belenyugodni abba, hogy bonyolult és gyönyörű: éppen annak köszönhetően gyönyörű, mert nem egyszerű, és ilyen embereket mindhárom, a szatírával valamiképpen összefüggő területen találunk: a szatíra fogyasztói körében, azok köeö'tt, akik döntenek róla, hogy napvilágot lát-e majd, és végül maguk között a szatíraírók között is. S minthogy most az írók kongresszusán vagyunk, először azokról fogok beszélni, akiket utolsóként említettem; vagyis magukról a szatirikusokról. {Önkéntelenül is eszembe jut egy tizenhárom évvel ezelőtti kedves eset. Az írószövetség egyik konferenciáján született egy bizonytalan határozat, melyeket a következő Ján Lenčo
