Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - LÁTÓHATÁR - Ján Lenčo: A szatíra fölöttébb szükséges voltáról

szavak vezettek be: A szlovák irodalmi élet képviselői... Ekkor megszólalt Július Noge és a jelenlevők megdöbbenésére azt mondta, hogy ez a megfogalmazás nem logikus, okosabb és helyesebb volna a meglehetősen nehézkes körülírás helyett egyszerűen azt mondani — mi. Jól emlékszem, milyen szorongató volt a csend a teremben e szavak elhangzása után.) Tehát nem a szlovák szatíraírók, hanem mi, illetve közülünk azok, akik szatíraírással foglalkoznak. Elsősorban saját hibánkból nem tölti be a szatíra a jelenkori szlovák irodalom zenekarában azt a szerepet, amelyet be kellene töltenie, s mint amilyen szerepe más szocialista irodalmakban van. Mi a szatírát többnyire rövid formákban valósítjuk meg, nyilainkat szorongva és kicsinyesen irányozva egy bizonyos, szélesebb összefüggéseiből kitépett és körülhatárolt problémára, a szó rossz értelmében kiragadott és elhatárolt problémára, ha még e rövid írások jó része sikerültnek mondható is. Tudjuk, hogy a valóságról adott teljes képet az epikában a regény egyszerűsíti le legkevésbé és biztosítja legjobban: ez a szatírára vonatkoztatva is érvényes. Az utóbbi időszak szatirikus prózatermésében azonban csak nagyon kevés regényt találunk. (Alfonz Bednáron és Vlado Bednáron kívül aligha írt más ilyet.) A kongresz- szusi főbeszámoló több regényt említett, és abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy az említettek között az enyém is ott szerepelt, ám úgy hiszem, hogy Miloš Krno Cnostný Metod (Az erényes Metód), Ľubomír Feldek Van Stiphonta és az én Rozpamätávanie (Emlékezés) című művem esetében nincs szó tiszta szatíráról, hanem olyan könyvekről, amelyekben a szatirikus elem csupán egy a sok közül, s távolról sem a legfontosabb. Hiányzik irodalmunkból a fejlett, igazi szatirikus regény; és nem azért, mert nem rendelkezünk elég tehetséggel. Azon felül úgy tűnik, hogy a szatíra mint egész bizonyosfajta sztereotípiában szenved, de ezt a jelenséget — az egykori irodalom- kritika egyik zsargon kifejezésével — egyhúrúságnak is mondhatnám. És itt már Peter Jarošra hivatkozom, aki egy ankét alkalmával megfontolandó gondolatot vetett fel, nevezetesen, hogy a szocialista realizmus irodalmában éppen az a rokonszenves számára, hogy a szó pozitív értelmében magába szívja az egész eddigi irodalmi fejlődés valamennyi vívmányát. E lehetőség megvalósítása törvényszerűen differenciálódáshoz vezet. A szatíra mint műfaj a szocialista irodalmakban érzékelhetően bebizonyította, hogy lehet és hogyan lehet alkalmazni a szatirikus elemek és eljárások széles skáláját: a realista hiperbolizált történettől a groteszkig és a fantasztikumig. E paletta szélessége egyenes arányban áll az alkotói invenció mélységével. A szándék, a funkció, és az érték a döntő. A szatíra fejlődését csak differenciációja fejlődésének keretében tudom elképzelni, csak úgy, ha megtörjük az egységes modellt, amely bennünket mindig mintha feszélyezne és megkötne, és amire sajnos, nemcsak a szatírában, egészségtelen hajlamunk van. Az utóbbi időszakban ez irányban is tettünk egy keveset: s minél többet teszünk, annál inkább tudatára ébredünk annak, mennyit kell még tennünk.

Ez a probléma is több körülménnyel függ össze. Éppen a szatírával kapcsolatban gyakran emlegetjük a bátorságot mint alapvető erényt. A bátorságot nem volna szabad erénynek tekintenünk. A bátorságnak magától értetődő dolognak kellene lennie, a legszükségesebb és legalapvetőbb erkölcsi feltételnek, amelyet éppúgy nem dicsérgetünk, mint ahogy a levegőt sem dicsérjük azért, hogy belélegezzük s ezáltal lehetővé teszi számunkra az életet; a bátorságnak előfeltételnek kéne lennie, hogy ne tudjunk ne beszélni mindarról, ami az embert bántja, nyugtalanítja, amelyről bűn lenne hallgatnunk.

A szatíra bonyolult viszonylatokba lép: publikálás előtt és publikálás után is. Legelőször azok kerülnek vele kapcsolatba, akik a kiadók és a folyóiratok szerkesztéségében elmondják róla véleményüket. Gyakran előfordul, hogy a felkínált szatíra nem sejthető és sokszor elképesztő képzettársításokat ébreszt a szerkesztőségi partnerben, álibista óvatosságot és letaglózó érveket szül. A szatírához gyakran eleve gyanakvással közelednek. Már nem arról van szó, hogy mit mondott a szerző, sőt arról sem, hogy mit akart mondani, hanem mindenekelőtt arról, hogyan értelmezheti majd valaki azt, amit mondott, illetve amit nem is mondott. Mi van akkor, ha valaki úgy értelmezi a közlésre kínált szatírát, mint a jelenkor szándékos befeketítését, mint a destrukcióra tett agyafúrt kísérletet, mint álnok és demagóg allegóriát! A mi írótársadalmunkban villámgyorsan terjednek egyes fogalmak és szavak: egykor régen erről Vladimir Mináč is beszélt. Azt mondta, hogy az efféle szó létrejön, felpöffed és gallbáz: gépiesen használjuk, anélkül, hogy elgondolkodnánk rajta. (Úgy emlékszem, hogy Mináč akkor