Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - LÁTÓHATÁR - Mikuláš Kováč: Megjegyzések a költészetről

Ehhez a célhoz sok út vezet, s bizonyára különböző utak. A költészet ilyetén értelmezésének egyes lehetőségeit felvázolta például Eubomír Feldek a MEGJEGYZÉSEK AZ EPOSZRŰL című könyvében, azoknak a verseknek a könyvében, „amelyeket nemcsak meg lehet, hanem meg kell írni”, ahogyan ezt a fülszövegben olvashatjuk.

Nem kellene talán idegenkednünk attól, hogy elinduljunk ezeken az utakon, még akkor sem, ha költészetünket — a konkrét alkotók konkrét műveiben — csupán rész- eredményekhez vezetnék. Hinnünk kell abban — és az irodalmi gyakorlat az ilyen hitet már nem egyszer igazolta —, hogy minden nemzedék kiválaszt és bizonyos értelemben fel is nevel egy vagy több olyan szintézisteremtő költőt, akiről Viliam Turčány szavaival elmondhatjuk, hogy „egy nemzedék névadója volt {névadói voltak]”.

A szintézisteremtő költő képes egyéni és utánozhatatlan módon feldolgozni a rész- eredményeket és megteremteni egy teljes értékű, autonóm, hatékony és saját korára vonatkozó, de saját korán túl is mutató költészetet.

Ügy vélem, az ilyen kezdeményezéseket irodalomkritikánk is támogatná vagy legalábbis tudomásul venné, mint bizonyos, az olvasó, a befogadó számára már adott, fejlődési lehetőséget.

Reményre jogosíthat az is, hogy az ilyen és ehhez hasonló minőségi változások, akárcsak a technikában, a költészetben is többnyire ugrásszerűek. A futók-követek legkeményebb kiképzése után is el kellett jönnie a KERÉKnek, hogy gyorsabbá váljék az ember, a tökéletes dugattyús motorok, majd csillagmotorok után el kellett érkeznie az elv reaktív tagadásának, hogy sebesebben célba repülhessünk.

Megjegyzéseimet ne tekintsék a költészetre vonatkozó saját elképzeléseikkel, nézeteikkel, tulajdon alkotói koncepcióikkal kapcsolatos kifogásoknak.

Senkit sem szeretnék megfosztani attól a szép és néhány szerzőnél gyümölcsözőnek bizonyult felfogástól, miszerint a költészet „harmatcsepp, amelyben az egész világ visszatükröződik", és attól sem, hogy gyóntatószéknek tekintse a költészetet, ahol meg- vallhatja szenvedéseit és fájdalmait, tehát az írást egyfajta „autopszichoterápiaként” értelmezze. Ennek is megvan a maga varázsa, és ilyesmit egypárszor már magam is elkövettem.

A társadalom életét és korunkat híven tükröző szocialista költészetről van szó.

Olyan költészetről, amely e kor szlovák költőjének életéről, magatartásáról és meggyőződéséről vall.

Egyszóval a jelenről és rólunk — kortársakról van szó.

Legszívesebben egy, a labdarúgásban használatos kifejezéssel élnék:, totális költészetnek nevezném, mert kifejezne mindent, ami körülvesz bennünket, mert képes lenne védelmezni a védelemre méltót és támadni azt, ami ezt a védelmet veszélyezteti.

S ha valaki úgy véli, hogy megjegyzéseimet a prózaíróink iránti irigység váltotta ki

— hát igaza van.

(Elhangzott a Szlovákiai írószövetség IV. kongresszusán.)

Orosz Márta fordítása