Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - LÁTÓHATÁR - Mikuláš Kováč: Megjegyzések a költészetről
MEGJEGYZÉSEK A KÖLTÉSZETRŐL Mindent, ami az utóbbi időben irodalmunkban létrejön, szinte már automatikusan a mai szlovák próza mércéje szerint értékelünk és mérünk, tehát a „bigboom” eredményeivel, s ehhez képest minden más „bum” lassan már csak suttogásként hat. Ezzel a témával kapcsolatban tegnap egy kicsit tréfálkoztunk is, és a nem prózát írók el is keseredtek, amikor egy népszerű író azt mondta nekik: „De hát ne sírjatok, a dráma meg a költészet is javul, emelkedik... Természetesen” — tette hozzá a következő pillanatban, — „csak a mérleg egyik oldalán, a másik oldalon a próza van, ez a tagadhatatlan tömeg ...” Én, a nem-prózaíró, szinte szerettem volna megkérdezni: Jobb volna-e mai költészetünk, ha gyengébb lenne a prózánk? Tudom, hogy ez így nem reális, tudom, hogy az így feltett kérdés nem helyénvaló, hogy abszurd. Hiszen attól, hogy a tükröt összetörte, még egyetlen királylány sem szépült meg, ezzel legfeljebb hét évi szerencsétlenséget zúdított csúnya fejére. Tehát nem prózánk a bűnös. Éppen ezért és most már komolyabban: Mi a helyzet költészetünkben, milyen tulajdonképpen mai költészetünk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések a kongresszust megelőző ankétokon is elhangzottak, ám a kapott válaszok nem — még a legmeggyőzőbbek sem — oldották meg a problémakört a maga teljes összetettségében. Persze — erre én sem vagyok képes ... Mégis engedjenek meg néhány észrevételt ezzel kapcsolatban: Ügy vélem, hogy költőink egy részét — beleértve a fiatal, a közép- és az idősebb generáció képviselőit is (magam sem vagyok kivétel) — valamiféle klasszicizáló tendenciák és néha a kifejezés laboratóriumi volta jellemzik. Pejoratív kifejezést használva úgy is mondhatnánk, hogy bizonyos merevség, sőt megcsontosodottság észlelhető benne — nemcsak a formáé, hanem a költői magatartásé is: a témaválasztásban, az alkotás eszmeiségében, s végül a költői vallomásban, küldetéstudatban is megnyilvánul. Néha az az érzésem, hogy némelyik vers már a vers előtt és így kissé rajta kívül volt megírva, tehát valamiféle más, egyes esetekben nehezen azonosítható helyen és körülmények között keletkezett. Az ilyen versből és az ilyen költészetből főleg a folyamatosság és a frisseség hiányzik, szeszipari kifejezéssel élve az erjesztő kovász, a meglepő, de megindokolható változóképesség és azok a pillanatok, amelyek meglepetést tartogatnak az olvasó számára. Véleményem szerint ugyanis a költészet olvasói-befogadói — például a modern emberek, a főiskolások, a pedagógusok, de a munkások meg a számítógépekkel dolgozó programozók is — ma szívesebben fogadnák, s hiszem, hogy meg is értenék a „mobile” verset, a „stabilé” helyett, amellyel oly gyakran kínáljuk őket — könnyen és természetesen értenék meg, ahogy megértik pl. a kézi kamerával felvett filmet, amelyet a műterem padlójához rögzített kamerával forgatott történetek előztek meg. Első látásra — vagy pontosabban: első hallásra — úgy tűnhet, hogy csak formai kérdésekről beszélek. Ez nem így van. A vers értelmezésének legalapvetőbb kérdéséről, a koncepcióról, a költői magatartásról is szó van, amelyet az a törekvés motivál, hogy a vers fejezzen ki minél többet az életből, abból, ami bennünk és rajtunk kívül zajlik, dinamikával, konfliktusokkal és ellentmondásokkal — szóval mozgással — teljesen. Mikuláš Kováč
