Irodalmi Szemle, 1982

1982/5 - LÁTÓHATÁR - Vilém Závada: Boldog, aki költő

és befejeztem Václav Šolcról szóló könyvemet. Gérard de Nerval francia költs verseiből is fordítottam egy kötetre valót.

Második verseskötetem 1932-ben jelent meg, Sziréna címmel. A társadalom erkölcsi felbomlása, a munkanélküliség és a nyomor, az újabb háború előérzete, s az eljövendő nemzedékbe vetett hit tükröződik benne. Olaszországban és a szomszédos Németországban fölütötte fejét a fasizmus. A történelem fölgyorsult, számunkra már nem maradt idő, hogy szabadon kibontakoztathassuk azt, ami bennünk volt, ami benső sorsunk volt; önmagunkkal kellett meghasonulnunk és életünket a nemzet életével összekötnünk. Egyébként is a cseh irodalom, s elsősorban a költészet, kezdettől fogva népünk életével volt szoros kapcsolatban, ez tartotta „földközelben”, de ugyanakkor lendületet és erőt is adott neki. Életünk nemegyszer annyira nehéz volt, hogy alig tudtuk elviselni. 1939-ben, hazánk megszállása idején, már nem beszélhettünk nyíltan, csak szimbólumokban, képekben. Ennek ellenére olvasóink megértették szavunkat, s mi erénynyel vihettük célba zászlónkat. 1945-ben, hazánk felszabadulása után, művészeink is segítettek az újjáépítésben. S ez számukra is gyümölcsöző volt, mert így gyarapították élettapasztalataikat.

Költőink nem rendelkeznek olyan iskolával, mint a moszkvai Makszim Gorkij Irodalmi Intézet. Általános és főiskolájuk maga az élet. Tankönyveik minden idők és nemzetek legjobb művei. Mestereik a nagy írók, népdalok, mondókák és rigmusok ismeretlen szerzői. Valójában minden író magántanuló. Egyébként is kétséges, hogy az új írókat éppen valamilyen irodalmi főiskola nevelheti föl. Minden alkotónak megvan a maga egyéni módszere. A kész költői mű inkább a kitartó munka gyümölcse, mintsem a hirtelen ihleté. Létrejötte bonyolult. Maga a költő sem tudatosítja, mikor merült föl benne ez vagy az a gondolat, szó, kép, rím, melyből később megszületik a vers. A tudatos költő folytonosan dolgozik, még akkor is, ha nem ír meg mindennap egy új verset. Ez lehetetlen és nem is szükséges. Azonban a jó költő mindennap gazdagíthatja élettapasztalatainak tárát, s munkájához ez a legfontosabb. Gondolatainak szüntelen pontosabb jelentést adhat, képeit érzékletesebbé teheti — versei így letisztulnak, s jelentőségük megnövekszik. A költő életének utolsó pillanatáig fejlődik.

A költészet távlatai állandóan növekszenek és megújulnak. Az anyag, amely a művészre várakozik, hogy megragadja, megformálja, átváltoztassa, megénekelje, oly nagy és sokarcú, mint maga az élet. A művészet nemcsak kifejezőeszközeiben, hanem tartalmában és szándékában is modern. Egy velejéig reakciós művész is kifejezheti magát szokatlanul és újszerűen, egy kontár is használhat modern kifejezőeszközöket, de csak utánoz, s nem alkot. A művészetnek nemcsak esztétikai, hanem társadalmi funkciója is van! Gazdagítja az emberek lelkivilágát, ugyanakkor megragadja a kort is, melyben él, rámutatva problémáira és hiányosságaira, s ezzel a jobb élet utáni vágyat ébresztheti fel az emberekben. A világot nem szabad egyoldalúan nézni, csak sötéten, vagy csak rózsaszínben látni. A világot összetettségében kell figyelnünk. A nagy művészeknél a „negatív” képekből is életérzésük erejére következtethetünk. Az igazi költő a poklok mélyére is alászáll és fölhozza azokat a képeket, amelyek buzdítanak és harcba szólítanak a rossz ellen. A költészet és a művészet az emberi élet virága és dicsőítése.

Karsay Katalin fordítása