Irodalmi Szemle, 1982
1982/5 - Böszörményi János: Hadak útján — hadak szolgálatában V.
a terepet. Néhány óra múlva egy civilt kocsival láttam közeledni az úton. Mikor mellém ért, megállítottam és arra kényszerítettem, hogy áthajtson velem a folyó hídján. Betakartam magam szénával, de úgy, hogy emberemet azért láthassam. A csel sikerült, így megmenekültem a fogságtól. Mint sebesült a kötözőhelyről a tengerpartra kerültem, ahol vesztegzárba akartak tenni, mivel ekkor már sok volt közöttünk a maláriás. Ettől úgy menekültem meg, hogy a kikötőben lődörögve — mint altiszt ezt megtehettem — megláttam, hogy sebesülteket hajóznak be. Odaténferegtem, először csak szemlélődtem, majd rendelkezni kezdtem a behajózásnál és egy óvatlan pillanatban beugrottam a motorcsónakba, amely a hajóra vitte a sebesülteket. Éjjel hajóztunk ki az Adriára és angol tengeralattjáró-támadást is kaptunk. A mellettünk hajózó csapatszállító el is süllyedt. Ott veszett rajta a hetényi lelkész fia.” „18 éves múltam, amikor elvittek katonának és rövid kiképzés után az olasz frontra kerültem. Sokat éheztünk és rettenetes volt, amikor az olasz tüzérek pergőtüzében a sziklás terepen felrobbant gránátok a szétrepülő kövekkel együtt sokszorosára fokozták az ágyútűz hatását. Szerencsére azonban hamarosan fogságba kerültem. Ott is tovább éheztünk, de amikor munkára adtak bennünket, már jobb volt. Akkor láttam életemben először magasművelésű szőlőt. Mikor megszabadultam a fogolytáborból, a háború után, hazafelé jövet Dunaalmásnál tudtam meg, hogy a Duna az új államhatár. A révnél már többen vártak a hazatérésre. Atkiabáltunk a folyón. Csakhamar átjött értünk egy csónak, fegyvertelen katonákkal, akik magyarul beszéltek és néhány koronáért hajlandóak voltak bennünket átszállítani a folyón. Elmondták, hogy ők is végigharcolták a háborút. Kicseréltük háborús tapasztalatainkat. Amikor partra tettek bennünket, mondták, hogy szombaton majd találkozunk a szüreti bálban. A találkozó azonban elmaradt, mert a katonákat embercsempészés vádjával közben elhelyezték valahová.” „A négy év alatt majd mindegyik fronton megfordultam. Engem a nyugati fronton ért az összeomlás. A franciák ellen harcoltunk ott a németek oldalán. Egyszer meg is tizedelték egységünket parancsmegtagadásért. Ez úgy történt, hogy fegyvertelenül felsorakoztattak és egy tiszt úr egytől tízig leszámolt bennünket. Minden tizediknek ki kellett lépnie. Ezeket azután egy másik egység tiszti különítménye parancsára a hadbíróság halálra ítélte és agyonlövette.” „Én a keleti fronton harcoltam. A háború vége felé már barátkoztunk az oroszokkal. Tőlük tudtam meg, hogy náluk forradalom volt és elkergették a cárt. Amikor hazatértem már nálunk is kitört a forradalom. Én Csernyi alakulatával a Dunántúlon harcoltam az ellenforradalom ellen.” „Többedmagammal, valamennyien mocsiak, az összeomlás után Süttőn vártunk a hazatérésre. Azt mondták, hogy Mocson már csehek vannak. Féltünk hazatérni. Amikor kitört a forradalom, bennünket is mozgósítottak. Így én is vöröskatonaként kerültem haza a faluba. Amikor a tanácshatalom felbomlott, én egyszerűen itthon maradtam.” A tanácshatalom — noha Mocson csak egy hónapig tartott — sokáig éreztette politikai hatását. Röviddel a tanácshatalom összeomlása után, 1920. április 6-án mintegy száz mocsi munkás és kézműves kérelmezi az iparoskor engedélyezését. Az ellenforradalmi korszakban — a munkásság szervezeti kereteinek szétzúzása után — a munkások tömörülésére ez volt az egyetlen járható út. A jegyző nem javasolja az iparoskör engedélyezését, mert „a bolsevista eszmék hatása a tömegre nem csökkent... és a községben sok olyan személy van, aki a mai társadalmi rendbe nem szívesen nyugszik bele.” Végül csak 1922-ben engedélyezték az iparoskört, de csak azzal a feltétellel, hogy annak vezetését egyházi személy, Vilmos Mihály kántor vállalta. [ Folytatjuk J
