Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Emlék és történelem

meg, az ábrázolás szűkebb körű az auktoriális változatnál, a harmadik személyben történő eseményelmondásnál, mint például a Málcsi című nyitó elbeszélésben. Az én-for- mában írt fejezetekben viszont tágabb teret kap az alkotói önelemzés, s ezáltal az őszinte lírai színezetű betétek jelenléte és a történetek valóságtartalma is erősödik. Éppen ezért kidolgozottabbak, hitelesebbek, szépírói szempontból művészibbek és tömörebbek azok a fejezetek, ahol a történet fonala az átélt eseménnyel bővül, vagy éppen maga az átélt esemény, s nem másoktól átmentett érzésekből, tapasztalatokból táplálkozik, mint például a szülők sorsának leírása, mely inkább csak megrendítő dokumentumjelleggel bír.

Az író anyjának 1943 júniusában az ungvári gettóból írt búcsúlevelével kezdődik a Málcsi című elbeszélés. A keretben anyja életének történetét középre állítva meséli el szülei sorsának leglényegesebb eseményeit a szerző. Meseszerűen is kezd: „Hol volt, hol nem volt... volt egyszer egy kislány...” A nyomorúságos, vissza nem kívánt gyerekkor felelevenítését a „mese” közben időjelezett személyes emlék-betoldások teszik hitelessé (az első mulatság körülményei, melyre egy szegényes halottaskocsin érkezik, vagy apácska története stb.). A történetet tápláló legfontosabb hiteles forrás a szerző anyjának elbeszélése (az ő útja Oáwiecimbe, a koncentrációs táborba vezetett), melyből a romániai származású apára vonatkozó ismereteket is meríti. Az írás nem sorolható be konkrétan körülhatárolt műfaji kategóriába, mivel az emlékezés szálát sem lehet megszabott formák közé szorítani. Az anyagot és a mondandót egyaránt az emlékek súlya és milyensége határozza meg, amelyhez magától értetődő módon igazodik az elbeszélői attitűd, az alkotói hangulat és stílus.

A kötet szinte kisregény terjedelmű elbeszélése az Aranka, melynek anyaga személyesen átélt eseményeket használ forrásul. A második világháború ideje alatt Buda ostrománál egy bérház lakóinak életkörülményeit, mindennapi ügyeit tárja az olvasó elé. Az elbeszéléshez a történelmi esemény csak háttérként szolgál, az emlékezés útján megörökített hétköznapi eseményeket csak távolról kíséri a csatazaj, s annak leginkább csak a hírei, illetve a légiriadók jelzik a huszadik század legvéresebb tragédiájának zajlását. Az elbeszélés szereplői (a bérház lakói) különböző beosztású és életszemléletű emberek, akik közül többen zsidó származásuk miatt bujkálnak a nyilasok elöl. Mint az elbeszélés végén kiderül, a szereplőknek sem a nevük, sem pedig egymáshoz való, illetve családi viszonyuk nem valódi, s végső soron a főszereplőt sem hívják Arankának. Az igazi nevek eltitkolása az igazi egyéniség és jellem elhallgatását, eltagadását is jelenti, nem nézve, hogy magas árat .kell fizetni, megaláztatást kell elviselni érte

— s mindez a háborús viszonyok miatt, hogy az emberek menthessék puszta létüket. A megszakításokkal mesélt cselekményt az írói kommentálással s további „feljegyezni való” epizóddal bővíti a szerző (pl. a Mocskos ügy, a zsidó lány esete a méregpohárral, Mária története...). Az író a mellékeseményeket saját maga által megtervezett és előlegezett sorban mondja el, majd kitérőit befejezve visszatér az eredeti, elhagyott történet fonalának gombolyításához. A budai bérház életének leírása tudatos írói megfigyelésen alapszik. A komor, de valóságos tények közé Dávid többször „színes szerpentin szalagot hajít”, ami a stílusban is megmutatkozik. Képei, hasonlatai ilyen esetekben élénkebbé válnak, a mesélőkedv könnyedebbé teszi a történeteket is, viszont ezáltal a drámai helyzetek hitele is halványabb lesz. Az író a háttérben van jelen, megfigyel és leír, bölcselkedik, felülről nézi az eseményeket. Jelentéktelen epizódok is megörökítőd- nek, melyeknek nincs funkciója. A történet egyes részei több ízben nem is látszanak fontosnak, bár szinte észrevétlenül is komplexebbé teszik a bérház lakóinak életét, az egyes jellemek teljesebb ábrázolását. Az emlékezést újabb és régebbi emlék-betétek színezik (első világháború), melyek az időrendi váltást használják ki. A konkrétumokhoz kötött képekkel a dokumentum-jelleg is erősödik (budapesti harcok, a történelmi jelentőségű október 15-e, a Margit-híd felrobbantása stb.).

Az írói szemléletnek a valósághoz való viszonya alapjában elbeszélő. Az író azzal viszi magával az olvasót, hogy elmeséli: hogyan volt lehetséges ez vagy az az eset, mi történt egyáltalán, mi vette körül a megidézett szereplőket, milyen is volt az életük? Nyilvánvaló, hogy a valóságnak ilyen megközelítése mögött történelmi okok is húzódnak, az a hangoztatott tény, hogy az egyes ember és nemzedék élete, csakúgy, mint a társadalomé, súlyos megrázkódtatásokkal terhes változásokon ment át. A valóság megközelítésének ezt a sokszor tragikumból kiinduló, mégis mesélő és egyben felderítő