Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Emlék és történelem
formáját, a részben hozzátapadó naturalizmust és determinizmust — egyáltalán az élet ábrázolásának ezt a „visszapergetéses” megközelítését — a valóságon túl az írói belső hangoltság okozza. Dávid Teréznél hajlandóság mutatkozik arra, hogy megmaradjon az életanyag formálásának alsó szintjein, megmaradjon a téma belső méreteinél, a legközvetlenebb lehetőségnél. Ezt a választott feldolgozási mód is magával hozza, szinte természetszerűen. Míg az Egy lány rossz útra tér című novellának is beillő írása a család szociális helyzetét művészi megformálással érzékelteti, kihasználja a helyzet és lélektani motívumok mélyebb lehetőségeit, s az elszánt önfeláldozás hiábavalóságának tragédiáját is igazi realista művészi tömörítéssel mutatja meg, addig más elbeszéléseiben igen sokszor hiányzik anyagának tartalmi-gondolati és művészi felfokozása, az általánosító eljárás, amely a jellemek, a helyzetek, a konfliktus és a cselekmény életszerű hitelét a mélyre ható gondolat hitelének rendeli alá, s ezzel az adott eset érvényét meghatványozza. Az a jó próza, amely az „elmondottakat” egyértelműen helyezi a legnagyobb összefüggések távlatába, amely — anélkül hogy illusztrációvá válna — túlmutat közvetlen jelentésén, s közvetve olyan kérdésekre is választ ad, amelyeket a szűkebb értelemben vett téma látszólag fel sem vet. Egy sikerült irodalmi alkotásban mindig benne él az a törekvés, hogy az élet jelenségeit az egésznek a részévé tegye, s az adott konfliktusok feltárásával magát a világnézetet is teljesebbé változtassa. Dávid Teréz műve nem egységes egész, s csak sajnálni tudjuk, hogy a szerző nem bírt regényt formálni anyagából, mert a nagyobb epikai egység körvonalazódik az írások egymáshoz való viszonyában is, s a tágabb keret bizonyára nagyobb mértékben részt tudott volna vállalni a magasabb művészi igények és az általánosító érvény kielégítésében is. A Mesélő nemzedék egy családi és nemzedéki krónika egy részének megörökítését és a történelmi részlettények valóságát adja. Egy átélő és szemtanú elfogult, de mesélős és mégis tárgyszerű, történelmileg hű vallomását tükrözi. Ha a múltnak ez a mesélése nem is jelent közvetlen aktualitást, témája nem analógiákkal, hanem közvetett módon érvényesül, mert van jelenünkig ható mondanivalója. Az írói életrajz egy részének tényanyaga dokumentatív jellegű, még akkor is, ha jórészt regényesítve van. Az író gyerekkorának emberpróbálő világa, a második világháború riasztó és szörnyű embertelensége valami reflexszé vált természetességgel váltja ki bennünk a tanulságokat és a barbárság iránti ellenszegülést. A gyakori tragikus alaphelyzet kellő szépírói érzékkel jut érvényre, bár úgy gondoljuk, az elbeszélésekben több potenciális anyag rejlik annál, amennyit a feldolgozás megvalósulni engedett. Ennek ellenére mondhatjuk, hogy amit Dávid Teréz művével hozzátesz a háborúellenesség, antiszemitizmus és humanitás kérdésköréhez, azzal nemcsak az irodalom, hanem az igazság is gyarapodik. (Madách 1981) i
