Irodalmi Szemle, 1982

1982/4 - Soóky László: Didergő táltoscsikók (versrészlet)

A város lélektelen, hiányzik belőle a kutyaugatás, lélegeztem a virágon át, kutyaugatás-hiányérzettel. Távolról esőnesz, porzott a víz, rőzsafüzér lubickolt rézkilincsre akasztva. A tetők fölött magasan, vad- libahangon, V alakban húztak az összefüggések. A rózsafüzért néztem szeretettel, s arra gondoltam, lám, lám, a rézkilincs még békebeli, hogy megbírja az öregasszonyt. A szélben bimm-bamm, öregasz- szony-harangnyelv.

— Kire harangoznak?, kérdezte Finta úr, aki a másik sarkon állt.

— Harangoznak?, kérdeztem, azt hiszem, ma az élő halottak napja van. Ezért harangoznak ekkora csendességgel.

— És a vadgalambok is, mondta Finta úr, ebben az esőben, holott ősz van.

— Vagy tavasz, mondtam.

— Bizonyára, mondta Finta úr.

— Ö, mondtam, bizonyára.

— Mehetnénk együtt is, mondta Finta úr, akár.

— Nem, én a gerince-tört néppel megyek, Finta úr, nem bírná az iramot. Tanítson meg inkább repülni, kínzó vágyat érzek.

— így?, kérdezte Finta úr, és felröppent az égig.

— így, suttogtam a híd karzatjának dőlve, karnyújtásnyira a jajongó sirályoktól.

Finta úr túlrepült az egeken.

— így? így?

A közelben néhány lövés dörrent, az öregember mosolyogva zuhant alá, néhány darabban. Kezében lampionok világítottak, félelmetes némasággal.

0, hát ilyen egyszerű a repülés, gondoltam közvetlenül a csobbanás előtt. Micsoda demonstráció, a lampionok, s egyszersmint a lebegés! A folyófe- néken megleltem Finta urat, a halaknak mesélt. Körülötte lampionok, égi lámpások sem.

— Nem röpködhetünk csak úgy, a saját belátásunk szerint, mondta Finta úr, a falak fölérnek az é- gig, holott a zuhanás is repülés.

— Ö, suttogták a halak, mennyire együttérzünk veled, a gátak és a falak világában élünk mi is, örök némaságban.

— Megyek, Finta úr, megyek, mondtam, hiszen tudja, tudja.

Amint kiléptem a folyóból, elibém állt néhány költőtárs. A nedves homokon döglött macska hevert dideregve. Bizonyára Antigone fivére, gondoltam, ezerszámra vagyunk még temetetlenek.

— Hohó, kiabálták a költőtársak, a kezükben felaj- zott, mosolygó beretva.

— Repültem, kiáltottam feléjük, hiszen a zuhanás is repülés!