Irodalmi Szemle, 1982
1982/4 - Soóky László: Didergő táltoscsikók (versrészlet)
— Persze, mondták a költőtársak, és néhány beret- va villant. — Persze, mondtam, a zuhanás is repülés, hiszen mi sem egyszerűbb! Most, hogy eltévedtünk, gyökerekbe kapaszkodva, fölfelé, egyre lejjebb. Karnyújtásnyira, elérhetetlen messzeségben a kilencvenedik zsoltár, hosszú fekete sorban tenor, és szoprán. Háttal állok a gesztenyefának. — Idegen vagy?, kérdezte egy új költőtárs. — Nem tudom, mondtam, rövidesen kiderül. Madárlátta kenyeret hoztam, meg madárlátta emlékeket. Ha rám ismernek, idegen vagyok. Erre nem gondoltál? — Nem. Arra gondoltam, mondta a költőtárs, hogy a nagyanyám a kékcsíkos dunyha alatt, a kékcsíkos párnán, a kékcsíkos plafonra meredve. — jó, mondtam, tegyük fel, hogy engem is ugyanez a kérdés foglalkoztat, csak én a másik oldalról nézem. — Nem, mondta a költőtárs, a másik oldalon is én állok. Igaz, a talpam alig éri a földet a kötél miatt, de így is éberen figyelek. — Ö, hiszen akkor ismerlek, mondtam, érintésnyire a föld fölött, nem úgy, mint az inga, nem úgy, mint a metronóm, hanem, mint az őrült gémeskút a szélben. — És a repülés?, kérdezte a költőtárs, a repülésről végképp megfeledkeztél? — Dehogy, mondtam, nézd a koporsót, hogy lebeg! Kőszálisas hófehér mezők fölött; az égen golyó ütötte sebhely, körben totemarcok. —Vegyük le a sipkánkat, mondta a költőtárs, és menjünk innen. Nincs levegőm. Agyonnyom a könyörtelenül ránk testált örökség. — Igen, mondtam hangosan, homlokomat a gesztenyéhez tapasztva, halálos vétek.