Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - FIGYELŐ - Soóky László: Végeredmény: pozitív töltetű ad acta

arca, egyre arctalanabb lesz mindkét légió, s egyre akutabbá válik a hivatalnok kontra ügyfél szövődményes kór. Évezredes „korjelenség”, amely — tömegkommunikációs eszközök óriási fejlődésével — korunkban érhette el a kulminációs pontját, s mint állócsillag ragyoghat a giccs- eldorádó rózsaszín-fekete egén, félelem nélkül, hiszen intézményesített, mint maga a HIVATAL. Mint ügy, s mint akta a HI- VATALhoz tartozik, s a hivatal hivatalos intézkedése: ad acta.

Sztratiev színpadának az irónia s a maló gúny az erőssége. A gyengéje (tö'bb más mellett) a dramaturgia sutasága, ami viszont (dramaturg hiányában) óriási lehetőséget biztosíthat a rendezőnek, Kon- rád Józsefnek. Nos, a rendező ezeket a lehetőségeket csak mérsékelt energiával mutatja fel, óriási rutinjának megfelelően alkalmazza a szerző által eleve felkínált poénokat, ám a bürokratizmus megjelenítésénél megmarad a szöveg adta konfliktus síkján. Mondom ezt annak ellenére is, hogy az utóbbi 7—8 év legfegyelmezet- tebb előadását láttam ’81. december 18-án a MATESZ betanulásában. S ha ezt mondom, ezt elsősorban színházunk ügye iránt érzett felelősségem mondatja velem, másrészt pedig a régen szunnyadó tudat, hogy a MATESZ társulatában igenis tehetséges emberek dolgoznak, s elsősorban a rendező feladata az, hogy a tehetséget kibontakoztassa.

Sztratiev darabjának a mondanivalója egy bizarr ötletre alapozódik: Ivan Antonov nyelvész zakót vásárol, amelynek túl hosszú (!) szőrét egy birkanyíróval meg- kurtíttatja. A nyírásból rövid úton akta lesz, az aktából ügy, az ügyből konfliktus, a konfliktusból intézkedés, az intézkedésből katarzis, a katarzisból delirium tremens, amelynek kivetett horgát az elmegyógyász közvetítésével maga a hivatal, ergo: a bürokratizmus kapja meg, happy and kizárva. Mellékágon, de néhány ütközőpontot biztosítva nyomon követhetjük egy liftbeszorult kálváriáját is, aki kényszeredett helyzetéből adódóan kétségbeesett igyekezettel prezentál mindannyiunkat: ég és föld között, hontalanságra ítélve angolt tanul, orvosi kísérleteknek veti alá magát, miközben távolmaradása miatt menesztik a munkahelyéről.

A rendező feladata lett volna a fontossági sorrend megállapítása. Sajnos, a könnyebben járható utat választotta: a liftbeszorult ember társadalmi jelentőségét mellékvágányra kalauzolta, s a fővágányon robogó poénszerelvényt irányította a néző felé, szerencsére az olcsó sikerlehetőségek teljes kizárásával, ami tulajdonképpen egyet jelent az állandósult, megrekedt fonák helyzet tisztességes fölmutatásával, precíz megmunkálásával. Hálás feladat, hiszen mindannyiunk tudatában munkálkodik valamiféle hivatal-migrén, mindannyian vágyódunk az elégtételre, amely azt biztosítaná számunkra, hogy egyszer a hivatal álljon előttünk remegve, pontatlanul kitöltött kérdőívvel, magában a vadium-lehetőséget fontolgatva. Ezt az elégtételt pedig a Konrád-rendezés maradéktalanul a rendelkezésünkre bocsájtja, nem egyszeri élmény gyanánt, hanem pergő ritmusban az egész előadás folyamán, pompás talajt biztosítva a mindigre fölbukkanó kétes egzisztenciájú hivatalnokkaraktereknek, drukkereknek, és ellen- drukkereknek az önmegvalósításra. Ezt a lehetőséget a „hivatalnok-réteg” színészek maradéktalanul kihasználják, mintha hajlamosak lennének a hivatalnok-karakter általános megformálására. Sutább volt a lázadók csapata, talán az előzőekből adódóan: a bizonytalanság, a csontig hatoló, úgy látszik, a színpadon sem vethető le álarcként; viszont, ha ez igaz, akkor az alakítás a hitelesség illúzióját keltheti. Az. illúzió azonban csak illúzió marad, az igazi 'lázadás lehetősége a liftbeszorult karakterére testáltatott, de kibontakozását a rendezői koncepció nem tette lehetővé: megmaradt háttérfigurának még akkor is, amikor a liftajtó kinyílt, s a liftbeszorult tőmondatos információkhoz jutott a környezetéből, illetve elvégezte alapvető biológiai szükségleteit. Tehette mindezt a felkínált burleszk jegyében úgy, hogy a társadalom számára nem jelentett‘mást, csak egy szükséges rosszat, egy ügyet, amelyet el kell intézni, s nem azért, hogy a liftbeszorult kiszabaduljon, hanem azért, hogy egy.ügy végére a hivatal pontot tehessen. A lift állandó nyitottsága folyamatosabbá tehette volna a történést, erősebben kirajzolhatta volna a két konfliktus közötti párhuzam vonalát, markánsabban mutathatta volna föl a bürokrácia elé tartott görbe tükröt, fölfokozva a katarzis lehetőségét. így, a fel-felvillanó liftbeszorult története etűdökre tördelődött, s kihasználatlanul hagyott egy eleve felkínált folyamatosságot.

Mi volt hát az, ami mindezek ellenére