Irodalmi Szemle, 1982

1982/1 - Duba Gyula: Örvénylő idő V. (regényrészlet]

— Elvtárs volt — tette halkan hozzá —, még Spanyolban. — Önmagának beszélt. Rossz bőrben van, nézte a fiú. A bőre szürke, petyhüdt, s a tokája erősen 'ráncosodva lóg, mintha a bőr alatt elfogyott volna a hús. Szeme sarkából vastag ráncok futnak szét legyezőszerűen.

Elmondta neki, hogy egyetemre készül.

— Menj, ne gondolkozz! — volt az öreg első szava. Újból töltött, a keze erősen reszketett, az üveg nyaka koccanva a pohár széléhez verődött. — Jön a te világod, menj, keress benne helyet magadnak! Ne maradj itt, nem vagy ide való. Te messzebb juthatsz, mint mi... — S még elgondolkozva hozzátette, keserű hangon: — Mi nem jutottunk messzire. Itt rekedtünk, helyünkön maradtunk, a sárba ragadtunk. A forradalom világgá rohant, és itt hagyott bennünket. Megöregedtünk a harcokban, rüost ti következtek. A ti világotok jön, keress benne magadnak helyet.

Koccintott, és újra kiejtette az ismeretlen nevet.

— Tatranský egészségére, fiú.

— Tatranský egészségére ... csak tudnám, ki az . ..

— Eh, ne törődj vele — legyintett, és többször már nem említette. — Felejtsd el a nevét! Talán már nincs is, csak az emlékeimben él. De ha él is, ne törődj vele!

Már erősebben mutatkoztak rajta az ittasság jelei. Arcbőre kissé kiszínesedett, mozdulatai szétfolytak, fegyelmezetlenné váltak. Széles kaszáló mozdulatokkal gesztikulálni kezdett. A falióra mintha az idők végtelenje óta mérné az időt, és pattogva életkedvre buzdítaná az embereket. Atya régi történeteit mesélte. A francia határon át jutott a harcoló Spanyol Köztársaságba, hogy segítse a demokrácia védelmezőit a fasiszták ellen. Sziklás hegyi utakon és nyaktörő ösvényeken ereszkedtek alá a síkságra. Napokig gyalogoltak. A fasiszta Kondor-légió már várta őket. Alig jutottak le a síkságra, alig rendeződtek egységekbe, s mintha a vadászgépek és vadászbombázók csak erre vártak volna, egyszerre megjelentek, kiszakadtak a horizontból, és villámként lecsaptak a menetoszlopokra, az ütegekre, mint a kőszáli sasok a magasból a legelésző zergékre. Nehéz- géppuskával lőtték őket, bombákkal szórták teli az utakat, és szétszórták a menetoszlopokat.

— A halál ezer arcát láttam... összes lehetséges arcát, minden fajtáját. Barcelona mellett olyan halált is láttam, amilyet el sem tudsz képzelni. A fasisztái; elfogták a nemzetközi brigád néhány katonáját, köztük volt egy barátom is, Beke Sanyi a Garam túloldaláról. Levágták a hímtagjukat és a heréjüket, és a szájukba tömték, úgy fulladtak meg. Amikor rájuk találtunk, lila volt az arcuk, és levágott testrészeik a szájukban voltak. Vad, ittas kétségbeesés ült Atya arcára, a dühödt borzalom kifejezése, mintha azóta is maga előtt látná, és nem tudná feledni a megcsonkítottakat. — Megesküdtem, hogy minden kezembe kerülő fasisztát megölök, mind megölöm, ha megtehetem. — Imbolyogva felállt, megtántorodott, egész magasságában kiegyenesedett. Feje elfedte az órát Péter elől, s mintha ezzel megszűnt volna az idő, és az árnyékkal teli sžobára örök és végtelen időtlenség telepedett volna. — Az én életem mindig a halál köizelében folyt, sosem távolodtam tőle messzire. Hű vagyok a halálhoz, fiú, azóta is az árnyékában élek... — Nyers, erős hangon beszélt, zord büszkeséggel. A fiú nem látta még ilyennek.

De Atya a következő pillanatban erősen megtántorodott. Nehéz léptekkel a komódhoz ment, elfelejtette, hogy nemrégen tette el a brigadérossapkát, és a nagy forgópisztolyt újra elővette egy háromrészes, derékszíjra való, fekete tölténytáskával.

— Ennyi maradt... — dadogta nehezen forgó nyelvvel. — Ennyi maradt a ... a múltamból ... meg ami.. . ami bennem van ... itt, bennem ... az emlékeim ... de te azt, fiam nem ... nem láthatod, és nem is ért... értheted. Hej, camarados, azok... azok voltak a szép ... szép idők, nagy ... nagy idők voltak azok ... camarados ...

Le kellett ülnie. Az asztalra borult, és néhány másodpercig úgy maradt. Majd felegyenesedett, révetegen a fiúra nézett, kézbe vette a forgópisztolyt, és kivett belőle egy töltényt, az utolsót. — Tedd el, vi... vigyázz rá, gye ... gyerek, erre még szükség lesz egyszer ... egy fasiszta életben maradt, él, de mi is... mi is élünk, fiú... — Mellére csapott, és vadul döngette. — Élünk ám még, fiú . .. még vagyunk!

Egyszerre lerészegedett. Eltűnt belőle az önfegyelem, és feltört ösztönei, érzései lefojtott világa. Fejébe nyomta a brigadérossapkát, hadonászva célzott a nagy pisztoly- lyal, öles léptekkel támolygott a szobában, és vezényszavakat kiáltozott: — „Viva revolúcia, camarada!” — Spanyol szavakat mondott, majd németül néhány szót: mein ge-