Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - ÉLŐ MÚLT - Berkó Sándor: Koszorú helyett, Egyedül, Elfecsérelt percek, Szivárvány, Fohász (versek)
éneke; soha ne feledd el halott fiúcskák kék szemét — és vágd arcába a világnak, hogy nincs a filmnek vége még! Egyedül Oldott tagjaimmal, testtelen, akár a víz színén a hulla, mit a folyó árja ragadott magával s viszi hömpölyögve, örök mélységekben álmodni örökre, — fekszem a divánon, szétcsapott tagokkal sodródva a lomhán hullámzó habokkal, tetején a csöndnek, égrefordult szemmel, érzéketlenségben elcsitult szívemmel. Nincs alattam mélység, nincs fölöttem kékség, nincsen világosság és nincsen sötétség, végtelen határrá tágultak a partok, üres semmiségbe mosódtak az arcok, akiket gyűlöltem s akiket szerettem színtelen ködökbe merültek mögöttem — s magamtól is messze, messze távolodva fúrom be arcom a néptelen magasba. Barát és ellenség ne gyertek utánam, hagyjátok egyedül e drága halálban, parttalan időben, szétfoszló tagokkal futni a pehelynél még könnyebb tagokkal, nem érezni többé és sohse kutatni: kővel vagy kenyérrel dobott-e valaki homlokon, avagy, hogy fiatal szívembe acélpengét döfni kinek lenne kedve. Alvadt csend tapasztja íme, keskeny ajkát, aki annyit dalolt érted, ó, Szabadság, érted s mindenkiért, kinek puszta sorsa vésztjósló fohásszal feszül a magasba: jövőt és kenyeret kérve, követelve olykor csatavassal, hogyha térdepelve hiába mormogott esengő imákat kegyelmét oly szűkén gyakorló Urának. Ökölbe szorított ujjaim szelíden ágaznak ötfelé a fodrozó vízben, arcomról a harag lilaszínű fátyla elfáradt lepkeként ájul egy virágra.
