Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Böszörményi János: Hadak útján — hadak szolgálatában
katonává lett, mert ezt egyértelműen jelentkezésnek vették. A toborzás mulatozássaí járt s mire a megtévesztett falusi legények kijózanodtak, már végleg a fejükön volt a csákó. Rendszerint a szegény, tudatlan szolgalegények járták meg így, akiknek megtetszett a katonaéletet magasztaló beszéd, és el is fogadták a katonák borát. Legtöbbször azonban, amikor kijózanodtak és indulniuk kellett, sírva könyörögtek gazdájuknak, hogy előlegezze bérüket, váltsa ki őket a verbunkos tiszttől. Erről tanúskodik az a kimutatás, melyet Nedeczky András, verbunkoló hadnagy jegyzett fel a mocsi verbuválásról: „Mocson három juhász egy szolgalegények hasonlóképpen ittas korukban köziök állót ki váltságukért fizettek hadnagy úrnak úgy mint bíró juhásza 30 ... 2.50, Szalay János juhásza 10, Tótth István juhásza. 15, Bundájátul 1,50, Bacskor András szolgája 1,70 pénzt.” Ugyancsak ez a toborzólista tartalmazza, hogy Muzslán Patkó István „ittas korában köziek álván, ki józanodván, kéredzkedett hadnagy úrtól, Bátor- keszin ketten ital közben katonákká lettek”. Köbölkúton a plébános juhásza, „aki csak borukbul ivót az katonáknak, nem tudván, hogy az ő boruk volna, más napon szűrit ki váltotta”, Farnadon Huszár Péter „mind jó akarója káplárnak, kezet fogott véle, szépen köszöntvén őket, azon okbul kölletett neki fizetni hadnagy úrnak 10, az káplárnak 2 pénzt.” Még furcsább dolog történt a farnadi Balogh István gazdával, „akinél vala Kamocsay nevő katona kvártélyban, mely istrázsára rendeltetvén, Szőgyén puszta alól ell szökQt, ezért kölletett fizetni említett Balogh Istvánnak 57 dénárt.” A háborúskodások során a faluba beszállásolt katonákat el kellett látnia a lakosságnak, azonkívül meghatározott mennyiségű szénát, szalmát és zabot, valamint tűzifát kellett a falunak a megjelölt helyekre szállítania. így pl. 1718. nov. 1-től 1719. okt. 31-ig — egy fennmaradt kimutatás szerint — 22 szekér szénát, 13 szekér szalmát és 14 szekér fát kellett a falunak leadnia, holott az urbáriumban az áll, hogy a „réteken sarjút kaszálni nem lehet” és „sem erdőnk, sem faizásunk nincsen”. Ezért a falu jobbágyai közösen pusztákat béreltek az érsekségtől (Bikol, Lándor, Zsitvatő, Bajcsj. E puszták kaszálók és legelők voltak. A kuruc háborúk során elpusztult lakóházakat,, malmokat újra kellett építeni. Ehhez temérdek fára volt szükség. A szükséges faanyag egy részét a lakosság a Vágón leúsztatott szálfák, ill. Frivaldszky András bikoli uraság erdejéből szerezte be. Egy 1767-es határjárási jegyzőkönyvben Margits György, Szalay Péter és Öllé János tanúk eskü alatt vallották, hogy „22 esztendeje, az Tanú mégh gyermek korában volt öregekkel, mócsi lakosokkal fát vágni az Bikoli uraságh engedel- mébül, úgy mint Frivaldszky András úr idejében” és ahogy a továbbiakban elmondják, „irtották harmadábul az erdőt”. A 18. század első évtizedeiben a faluban viszonylagos gazdasági fellendülés volt észlelhető. Emelkedtek a terméshozamok, ugyanis áttértek a hármas vetésforgóra. Fokozódott az állattartás, elsősorban a vontató igásállatok száma növekedett. A hajómalmok nemcsak a falunak és a szomszédos településeknek őröltek, hanem a helybeli katonai éléstár részére is. A katonaság zaklatta, adóterhekkel sújtott lakosság szenvedéseit csak fokozta, hogy 1763-ban és 1783-ban súlyos földrengés döntötte romba a falut. Az 1699-ben újjáépített ősi templom ismét romokban hevert. A korabeli krónika így emlékezik meg erről: „Négy ízben ment által rajtunk Istennek földöntúli ítéletje, melyek közül a második olyan nagy volt, hogy a házak egyetemben összedőltek”. Arról nem maradt feljegyzés, hogy a Duna-parton lévő nagy magtárak megsérültek-e a földrengés következtében. Figyelemreméltó az is, hogy a Mária Terézia rendeletére kiadott Kilencpontos Kérdőívben a mocsiak a földrengés pusztításait nem említik meg, hanem csupán az árvizet és a vár újjáépítését. A 18. század utolsó évtizedeiben ismét kiéleződtek a vallási ellentétek, s a protestánsok részéről újra felmerült a templomhasználat joga. Nyilvánvaló, hogy a rombadőlt templom adott újabb ürügyet a hitvitákra. Az anyakönyvet a faluban 1764-től újra rendszeresen vezették, és 1783-tól a reformátusoknak újra van prédikátoruk. Ettől kezdve a két felekezet külön vezeti az anyakömyveket. így a falu legszegényebb — azaz az adókimutatásokban sem szereplő — rétegeiről is kaphatunk áttekintést. Tehát arról a zsellér- és szolgarétegről, melynek jelenléte nyilvánvaló volt a faluban, de amelyről „az írás sem beszélt”. (Folytatjuk)
