Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Forbáth Imre: Az avantgarde költészetről — dióhéjban
Forbáth Imre AZ AVANTGARDE KÖLTÉSZETRŐL - DIÓHÉJBAN Manapság úgyszólván világszerte vitáznak az avantgardizmusról. Engem is többször felkértek, hogy — lehetőleg dióhéjban — beszéljek róla. Jó, dióhéjban — de előbb fel kell törni ezt a diót. Az utolsó ötven év modernista mozgalmairól van szó művészetben, irodalomban. Kispolgári lázongók voltunk-e mi, s a műveink a haldokló polgári kultúra bomlástermékei? Formabontók, formarombolók, mi mások? Annyiszor hallottuk ezt, s olyan tekintélyektől, hogy sérthetetlen dogmának tűnt. De az utolsó években Jónéhány tekintély és dogma megdőlt. A vita tovább dúl, újabb és újabb érvekkel pro és kontra. Azt hiszem, kevesebb izgatottság kellene és több történelmi érzék és dialektika. Nem jó csak mai szemszögből s egyoldalúan értékelni. Az avantgardisták legjobbjai kommunisták voltak vagy közel álltak a forradalmi munkásmozgalomhoz. Közös élményük a világháború, és Október fényében keresték az utat. Nezval, Biebl és Teige, Becher és Brecht, Aragon és Éluard, József Attila és Radnóti Miklós, Garcia Lorca, Neruda, Majakovszkij és Chlebnyikov: ilyenekből állt a nagy Plejád, a költők mellett képzőművészek, építészek, zenészek. Alkotók és teoretikusok. — Kispolgári lázongók? Inkább intellektuális forradalmárok. S a műveik bomlástermékek? De vajon létezik-e fejlődés, élő organizmus bomlástermékek nélkül? A harcban a régi és az új között mindig nehéz elválasztani a pusztuló régit a születő újtól és sokszor a lerombolt építmény tégláiból épül az új. Döntő a fejlődés tendenciája és végső fokon döntő a társadalmi tartalom. Az útkeresés folyamán az igazi alkotók kivetették magukból az elzüllő polgár zagyva- ságait, az esztétizmus mákonyait. Megőrizve a modernizmus minden értékes elemét, egy új, magasabb fokú, társadalmi mondanivalóval telített realizmus útján találjuk a legjobbakat. Művészet- és irodalomtörténészek között növekvő mértékben győz a felfogás, hogy az utolsó ötven év modernista mozgalmai részei voltak a történelem egyik legnagyobb kultúrforradalmának. Tengerárhoz hasonlítható, mely elemi erővel zúdult egy korhadt, áporodott eszme- és formavilágra és szétrombolt, elsöpört sok mindent, ami érett volt a pusztulásra. S az ár helyén igen termékeny iszap maradt. Nincs értelme ezen a helyen taglalni az egyes avantgardista irányokat, akit érdekelnek a részletek, megtalálja a lexikonokban, irodalomtörténeti dolgozatokban, monográfiákban. A költészeti modernizmus fő irányai: expresszionizmus, futurizmus, szürrealizmus s a minden irányban úttörő dada, melynek híres manifesztumát Tristan Tzara és társai proklamálták 1916-ban, Zürichben. Mindez költői lázadás volt a századvég óta uralkodó dekadencia, a szecesszionizmus fáradt, hanyatló kultúrát tükröző haláltánca ellen. A késői polgári világ hasadékain beáramlott a forradalom szelleme. Tudatosan és ösztönösen kialakult az új poézis világköizössége és annak keretében a munkafelosztás. Különböző oldalról döngették a kapukat, betörtek a citadellákba és véghezvitték az időszerű költészeti reformokat. Szükség volt radikálisan megújítani a költészet anyagát, eszközeit, munkamódszereit, hogy alkalmas legyen korszerű tartalmak kifejezésére. Oj költői nyelv kellett, átértékelt szavakkal és szintakszissal, megtisztítva sallangoktól, nem versszerű verselemektől. Ki kellett szélesíteni a poézis területét, hogy egy új tudományos-technikai világ üzenetét is közvetítse. El kellett mélyíteni a lélektan megismeréseivel. Bevezetni a szabad asszociációk játékát, az álom és ébrenlét dialektikáját. Megérteni a véletlen szerepét, mely néha alkotó princípiummá válhat. A játéknak, kísérletnek, tréfának s groteszknek az őket megillető helyet biztosítani. A költők mintegy
