Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

lőle fiatal költőinknek iskolát teremtett. Az elmélet tartósnak bizonyult, s hatott személyes alkotómunkájában is. A költőnek hosszú ideig tartó kísérletező korszakot s bizonyos értelemben benső válságot okozott, az esztéta előtt pedig jellegzetes elméleti dilemmák merültek föl. Kibékíthetetlennek látszó ellentétpárok feszítették meg egyéniségét. A fent említett antológia előszavát némi kihagyásokkal és részben átdolgozva közli a Szavak barlangjában című kötetében, utalva ezzel esztétikájának és líraelméletének a fejlődésére is. Eszerint a fiatalok verseiben a „személytelenség már uralkodó törekvés s egyszerre jelzi költészetünk megújulását és válságát.” Már a kötet címe — Egyszemű éjszaka — is ellentmondást jelez, mert „egyszerre fejez ki hitet és nihilt, reményt és reménytelenséget, magányt és közösség utáni vágyat.” De a fiatalok „magányuk feloldását kizárólagosan a szótól, a költészettől várják”, vagy (Tóth László

esetében) „-----a költő egyetlen magánya a világ megélt többértelműségében látszik

f

eloldódni.” Költőkként „megépítetlen személyiségekének látja őket, egyelőre differenciálatlan szubjektumok, bár „feloldódnak”, hasonulnak, de a szubjektum-objektum egységét nem képesek megteremteni, mert „... a költő és a világ harmóniája csak konfliktusból, a szubjektum és objektum ellentéteinek szembesüléséből jöhet létre, s e küzdelem feltétele az ellentétekben gazdag személyiség.”

Eddigi fejtegetéseink a tőzséri esztétika formai kérdéseire világítottak rá; szociológiai

— s részben etikai — állásfoglalását egy klasszikus példán, Egy komplementáris barátság című elemzésén vizsgálhatjuk meg. Ezt az írást Illyés Gyula és Forbáth Imre korai kapcsolatának szenteli. A két költő azonos életvalóságot rögzítő, mégis másmás költői életérzést és lírai programot tükröző versét veti össze ragyogó elemzéssel. A versek témája, az „azonos vershelyzet”, a külvárosi lakásába hazatérő költő éjszakai pillanata. Bűnös éjszaka, esett emberek, nyomor. De — állapítja meg Tőzsér — míg „az Illyés-hős számára ez a föld rendelt sors és vállalt felelősség”, addig „Forbáth verséből a felelősségérzésnek és vállalásnak ez a direkt megfogalmazása teljességgel hiányzik.” Illyésből a már bontakozó realista szól, Forbáth öniróniával parodizálja helyzetét és „nem a valóság oldaláról közelít a vershez, hanem fordítva: az esztétikai formákat akarja valósággá élni.” És — szerinte — éppen ez tetszhetett Illyésnek: ,,.. . a tartalmat formaként kezelő közvetlenség.” Forbáth viszont „a közösség- és valóságközeli Illyésen akarja lemérni verseinek valóságsúlyát.”

Tőzsér szövegelemző kritikai írásaiban az alkotói magatartás — etika — kérdése alig tárgya analíziseinek, általában csupán néhány ténymegállapítás vagy ajánlás formájában szerepel. Varga Imre Bércbálvány című versének védelmében — Bábi Tiborral és részben Koncsol Lászlóval szemben — írt elemzésében a szimbolikus vers és a szimbolizmus mai viszonylatait kutatja. Először a szimbolizmus — mint költői életérzés és alkotómódszer — lényegét tisztázza és megállapítja, hogy „a szimbólum — akár túlzott

— használata még nem szimbolizmus”, és különbséget tesz szimbolikus és szimbolista költő kö'Zött. Majd bizonyítja, hogy Varga Imre versének vannak „realista — a szimbolizmuson túlmutató — kvalitásai.” Alapos nyelvi-fogalmi elemzéssel bizonyítja annak „tárgyleíró jellegét”. Mi a versben inkább a költő erős nyelvérzékét és verbális tehetségét látjuk, mint programjának letisztult értékrendjét. Ezért nézzük meg, milyen tudatos tartalmat elemez ki belőle Tőzsér! A vers eszmei alapmotívumát, „emberi jelentését” így fogalmazza meg: „.. .a magány, az abból következő szorongás, s a mégis kemény helytállás.” A nóvum, a pozitívum a helytállás; ezt a tételt kibővítve még egyszer megfogalmazza: ,,... a magányos ember szorongása, a kemény helytállás s az emberi szóba s értelembe vetett hit”, amely „eléggé törékeny, elvont humanizmus, de még mindig sokkal több, mint a szimbolisták túlvilágkeresése.” A szimbolisták halálkultuszával és „akarattalanságával” szemben Varga Imre lírai hőse „helytáll”, mert magatartása egyenlő „az evilági értelmes élet akarásával”. Máshonnan azonban már tudjuk, hogy „a Bércbálvány hőse nem birkózik a valósággal, csak elszenvedi a valóság mozdulatait.” Azt is tudjuk már, hogy máshol Tőzsér — helyesen — felrója Varga nemzedékének, hogy „magányuk feloldását kizárólag a szótól, a költészettől várják”, bár „ez a magatartás ... költő számára nem gyümölcsöző”, és „a líra, mint totális valóság- látás éppen az esztétikumot veszélyeztető szemléleti szűkítéshez vezet.” A nyilvánvaló ellentmondásokat kísérő zavarunkat csak fokozza egy zárójeles megjegyzés, mely a líra személytelenségét érinti s amely szerint „a személytelen líra egyébként is abszurdum, hisz a legszemélytelenebb líra is személyes, ha valóban líra.”