Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

eredményes korszaka. A megújult nemzetiségi tudat kritikusan vizsgálja történelmét és valóságát, mely a létét meghatározza. Az irodalmi életet korszerűsödő ön- és történelemszemlélet, formai útkeresések, erőteljes „irodalmasodás” és esztétikai információ öröm jellemzi. Az írói tudatra tengerként ömlik a világirodalom sokszínű és sokhangú áradata. Tőzsér előbb a Hét, majd az Irodalmi Szemle szerkesztője. 1963-ban megjelenik a Mogorva csillag című kötete. Mintha egyszerre túláradó energiák éltetnék, egyénisége határozott vonásokat nyer és társadalmi érvényt szerez, a „fiók-Byron” világfájdalma a néptribun határozott céltudatosságává keményedik. Nagy hatású irodalmi vitát indít el — Egy szemlélet ellen —, melyben szinte mindenki megtagadja a sematizmust; esztétikai gondolkodása közírói méreteket ölt és a társadalmi fejlődés érdekében gyakorlati érdekeket szolgál. Kiszélesedő publicisztikája irodalmi gyökerekből szívja értékelő és bizonyító erőit, életnedveit, míg esztétikája megfogalmazott téziseivel és értékítéleteivel, műfaji véleménye kritikai érvényesítésével közösségi értékrend kristályosodását segíti elő. A korszak élete nagy és eredményes időszaka, a művész és gondolkodó problémaérzékenysége aktív, bizalmas közelségben találkozott az élettel és a valóságot érintő következtetései, elvont eszméi a tényekkel való konfrontáció jegyében fogantak. Eredményei elmélet és gyakorlat egységének hevében edződtek és mind költészetének, mind esztétikájának alapjaivá váltak. Ekkor írta — 1963-ban — Gondolat és kép című esszéjét a magyarországi Tiszta szigorúság című antológiáról, melyben már érett bizonyítékaira lelünk annak, hogy Tőzsér a kortárs cseh és szlovák költészetre is intenzíven figyel. De nemcsak figyel, hanem kutat is közben, összehasonlít és elemez, levonja tanulságait és egyetemes érvényű, közös költői jegyeket keres. Épülő esztétikai rendszeréhez keresi az igazságokat, a fogalmakat, megsejtett tételeket és érvényes megállapításokat, mint fészkéhez a madár a fűszálakat, puha mohát, apró ágakat. Aligha tudta még, akkori aktivitása valóságmelegében nem tudhattía, hogy a „fészek” végül is barlang lesz, „szavak barlangja”, amely a költői individuum drámai magányának szerkezeti elemeiből épül. De az építőanyagok minősége, a fogalmi elemek szikár elvontsága, tárgyi objektivitása már előrevetítette egy, a puha és meleg fészektől ridegebb és érdesebb tartózkodási hely — életközeg — lehetőségét. A „fiatal csehek”, s főleg Miroslav Holub „eltárgyiasodásra törő” költészetét összeveti Juhász Ferenc „embertelennek mondott” lírájával és így látja a hasonlóságot: „... míg abból az ember, a valóságosan létező tömegember mint szereplő tűnik el, de a költő a képek hangulatában, színében és a mondanivaló kétségbeesettségében mindig ott van, addig Holub költészetében az ember mint szereplő, mint tárgy mindig jelen van, de rejtve marad a költő”. Érdemes ennél elidőznünk még, mert esztétánk későbbi gondolkodására is érvényes alapeszméket tartalmaz. Mindenekelőtt a költői képnek mint az esztétikai érték alapfeltételének és — egyetlen? — lehetőségének a jelentőségét. A kép a költői kifejezőeszközök legfontosabbika, már-már maga a lényeg, a költészet célja és mondanivalója, „a kép maga a gondolat”. A költészet értelme a megismerés, ennek érdekében kép és gondolat szintézisét kell megvalósítani — hogy azonosak lehessenek —, s ehhez „... az önmegismerésen és kifejezésen keresztül visz az út". A Vetés csoportról szóló tanulmányában a fiatal szlovák költők ,,metafora-iskolájá”-val példálózik, Ján Stacho számmágiáját említi és megállapítja, hogy a „modern vers legtöbbször nem a közelivel, hanem a távolival tipizál, nem a témához keres képet, hanem a kép adja a témát.” Közben tovább gyarapodik a felmért líraterületek és a példaként szolgáló nevek száma, többek között a lengyel Róževiczcsel, a szerb Raickovicsal és Vaskó Popával, Tolnai Ottóval és másokkal. A szlovákiai magyar líra vajúdó tudatában úgy kavarognak a világi, de főleg a közép-európai modern költészet értékszeletei, mint az őszi lomberdők színes levelei a forgószélben, szárazon ropognak, tárgyakként egymáshoz ütődnek, pattantva megérintik egymást és nyomot hagynak a másikon, mintha megjelölné egyik a másikat, magához hasonlóvá tenné, egyre inkább vonzzák egymást, a közegük már összetartja őket, valami titokzatos szellemi erő megszelídíti a forgószelet. Ez az erő a születő esztétika elméletének fókusza, a modern költő eszménye és tipológiája, azé a költőé, „... aki mindenki szeme láttára veri szét a világot, s teremti újra a saját, tehát az ember törvényei szerint. De ehhez olyan nagyfokú átlényegülés kell, hogy a költő már nem is költőnek, tehát külső tudatnak, hanem belső törvénynek, jelenségeket, tárgyakat mozgató erőnek hasson.” Mint Holub verseiben, ahol „A költői én s a tudat.. . már csak kötőszövet, szerkezet, törvény, sőt nem egyszer már az sem”.