Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

Felmerül a kérdés, hogy ez a „dehumanizált” költőeszmény Tőzsér alkati adottságából vagy a korszerűségre — modernségre — való következetes törekvéséből folyik? Ez annál is lényegesebb, mert a dilemma a nemzetiségi irodalom — de talán minden irodalom — eszmei és formai lényegét érinti; Tőzsér gyakorlatában ;a gömöri tájélmény testmelege, konkrétsága és a világnyitottság — ez egy későbbi kifejezése — személytelensége és általánossága — egyetemessége — egyesül. Ezért válaszunk mindkét lehetőség érvényét tartalmazza: a tőzséri attitűd a nemzetiségi költő adottságainak és lehetőségeinek az egysége. (Maradjunk a megállapításnál, értékelését, esetleges bírálatát halasztjuk.) Egy megsejtett történelmi párhuzam kedvéért térjünk vissza Poe-hozl Irodalmi szerepe és hatása körül hasonló történelmi helyzetet látunk, mint amilyenben a nemzetiségi költő egyénisége érvényesül. Edgar Allan Poe az éppen csak önállóvá váló és egyéniesedő amerikai nemzeti irodalom nagy individualista szelleme. Ez az irodalom az őt megelőző, illetve korabeli angol irodalomból nőtt ki — akárcsak a szlovákiai magyar irodalom kiszakadt egyetemes nyelvközösségéből —, egyéni hangja még fejletlen, akadozó, sajátosságát keresi s közben a dilettantizmus és kezdetlegesség a jellemzője, melyet azonban megvéd a nacionális szempont és a nemzeti lelkesedés, kevés az eredeti egyénisége, sajátos hagyománya jelentéktelen. Nyilvánvalóan üzleti érdekek is befolyásolják fejlődését, ösztönösségébe és örökölt konzervativizmusába, esztétikai elveinek tisztázatlanságába robban be Poe korszerű, következetes és kíméletlen művészi elveivel, elhivatottsága tudatának tekintetnélküliségével és tehetségében gyökerező önbizalmával.

Az előzőkben íárgyalt irodalmi korszakunkban Tőzsér szerepe az arányok és a történelmi helyzet különbözéseinek józan figyelembevétele mellett szemlélve — hasonlónak tűnik fel. Már Poe megfogalmazza, hogy „nem létezhet a nap alatt méltóbb és nemesebb mű, mint... a költemény per se, a költemény, mely költemény csupán és semmi több, az önmaga kedvéért írott költemény.” Olyan korban írta ezt, amikor a költészet céljának az igazság hirdetését, az erkölcsi hatást tudta a közvélemény, és Poe nézetei a költészet magábanvalóságáról a modern líra időtlenné vált alapeszméje és költői programja lettek, döntően befolyásolták Baudelaire-t és a nyomában kivirágzó francia líramozgalmakat. Már említettük, hogy Poe az esztétikai érték kifejeződését a Szépség fogalmában jelölte meg, amely szárnyalásra készteti a lelket, elbűvöli az elmét, de ez a költői szubsztancia egy közelebbről meg nem határozható, csak körülírható és példákon demonstrálható, hatásában tetten érhető fluidum, elvont szellemi minőség, szinte már természetfeletti matéria, az emberi alkotás isteni csodája. Ennek a csodának —■ pontosabban: művészi hatásának — a megrontója, „amely nagyobb kárt tesz költészetünkben, mint összes többi ellensége. A didakticizmus eretnekségére gondolok ...”, írja Poe. De Poe-t nem az azonosság vagy a feltűnő hasonlóság okán idézzük, hanem mert benne látjuk a modern európai költészet indítékainak nagy és bővizű forrását, legeredetibb elődjét. Alapvető költészetfilozófiai gondolatai és esztétikai eszméi azóta természetesen gazdagodtak, az európai irodalmi hagyományok által motiválódtak, helyi adottságokkal és egyéni kezdeményezésekkel bővültek, de a lényegük nem változott s ma is érvényes. Ezért Tőzsérnek az az igyekezete, amellyel az esztétikum lényegét — József Attila „harmadik szellemiség”-ét és a lukácsi „második közvetlenség”-et igénybe véve — olyan magában való, a vers hatásában mutatkozó, nehezen definiálható, már- már ezoterikus minőségnek fogja fel, amelyet tértől és időtől függetlenül tartalmaz a vers, ezt az elvonatkoztató kényszert s eredményét, Tőzsér esztétikumfogalmát joggal vethetjük össze Poe Szépség-elméletével. És ahogy Tőzsér a költészet lényegének meghatározása érdekében kifejti a „pontvers” lehetőségének a modelljét, ahogy a lírából kizárja nemcsak a didakticizmust, hanem a közvetlen fogalmiságot is, etikai tanulságról és személyes érzelgősségről már nem is szólva, ezeket a gesztusait a modern líra véredényein át finom hajszálerecskék kötik a nagy amerikai előd nyomorban és alkoholmámorban felőrlődött géniuszának lírai életművéhez.

Nem titkolhatom azon megérzésemet, hogy Tőzsért Genezis című kötete megkomponá- lásában — talán ösztönösen — olyan rendezőelv vezette, hogy a szövegek egymásmel- lettisége költői világa végleteit — és ellentmondásait — tükrözze benső egységükben. A bevezető esszé a gömöri tájélmény forrásvidékét, kisugárzását és utóéletét jellemzi, bizonyító anyaga a korai tájversek. A következő, Vetítés címet viselő ciklus pedig azokat a „tájverseket” tartalmazza, amelyek a korábban már említett komor, elvont és