Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

Korai tájékozódásának tányéré nagy figyelmet kell fordítanunk, mert a gömöri népi- ség mellé világirodalmi távlatokat szerzett meg vele. Csak elismeréssel adózhatunk Tő- zsérnek, hogy mig első verseit a bensőséges tájélmény, a „földközel” sugallta, ugyanakkor korai esztétikai gondolatai annyira egyetemesek és „világiak”, hogy e kettősséggel már ekkor méltán képviselheti elemi és döntő irodalmi dilemmánkat: nemzetiségi adottságaink és egyetemesség-igényünk mammut-ellentmondását. De alkati adottságai mellett feltétlenül meg kell említenünk a történelmieket is, annál inkább, mert a tőzséri esztétika lehetősége és eredményei irodalomtörténeti összefüggésükben is tanulságosak. Mert neki — nemzedékének — már lehetősége nyílt, hogy értelmi fejlődése legfogékonyabb — kamasz — korszakában értékes tudásanyaggal csillapíthassa szellemi éhségét (folyóiratok, könyvek). Az előttük járó „elkésett” nemzedék fogékony „gimnazistakora” nyelvi kultúra, könyv, betű és iskola híján telt el, nehéz és lehúzó élettapasztalatok szorításában, szűk faluvilágba zárva, szellemi élményeket erősen nélkülözve. Ezért amikor ez a nemzedék újra a nyelvi kultúra sáncai közé léphetett, a szocialista eszme korabeli gyakorlata nemcsak a létét határozta meg, hanem a tudatát is, írói valóságszemléletét: így születtek az eszme meghatározta valóságot illusztráló sematikus szövegek. E nemzedék számára a szocialista eszme elméleti valóságmodellje magának a valóságnak a hitelével bírt és olyan költői programot adhatott, melyet ez, képzetlensége folytán, ha akart volna, sem tud felülbírálni. Megkésettsége miatt a líraeszménye is hagyományos, s mégcsak nem is a korabeli élő magyar irodalom, hanem a klasszikusok értelmében.

A jó alapokból kicsírázó tőzséri esztétika elemi erővel és — alkata folytán — heves dühvei fordult szembe a korszak — tulajdonképpen esztétikátlan — esztétikai magatartásával. Az irodalmi fejlődés szükségszerűségének olyan történelmi aktusát valósítja meg, melynek igazát talán még maga is csak ösztönösen érzi, de a szocializmus eszmei fejlődésének történelmi eseményei megerősítik személyes bátorságát, hogy vállalja a küzdelmet. Ám ez nem csökkenti érdemeit, mert azok elsősorban tájékozódás- kényszeréből és önépítkezése konok céltudatosságából következnek. Nem a történelmi alkalom szülte eszményeit, hanem maga dolgozta ki őket, bár azt is hozzá kell tennünk, hogy alkalom híján talán töredékben maradnak, „csökevénnyé” válnak. Tagadhatatlan, hogy irodalomelméleti tájékozódásának nyitottságában a történelmi lehetőségek és egyéni adottságok egységének, a szellemi aktivitás harmonikus kibontakozásának lehetünk tanúi.

Korai olvasmányait, gyerekkori könyvélményeit Gyalog egy vers határában című esszéjéből ismerjük. Úgy érzem, nemzetiségtörténeti adottság az is, hogy nem találjuk köztük — vagy nem tartja szükségesnek megemlíteni — Cooper indiánkönyveit, Robinson Crusoe-t, sőt Jókait sem, Mikszáth neve is csak később, más vonatkozásban merül fel. Szabó Pál az olvasott prózaíró, aki a faluvilág művészi képét közvetíti, bár romantikus színei Tőzsérnél nem találnak teljes megértésre, aztán a Puszták népe és egy későbbi beszélgetés tanúsága szerint — Veres Péter A Balogh család története C. könyve. Költőeszményei: Illyés és a „ronggyá olvasott” József Attila, majd a kezdet kezdetén Nagy László. A világirodalmi hatások közül a „fiók-Byron” romantikus pózainak palettájára Baudelaire sötét színei keverednek. De az első hangleütések bevallottan is a korai Nagy László tónusát visszhangozzák. A szót kérés személyes hangja világfájdalmas, esztétikai csengése önkifejező, ellentétben az előző nemzedék hangvételével, mely a valóságot akarta visszaadni, míg Tőzsér önmagát kínálta. S ha mára a világ „képét” kínálta, akkor azt problémái drámaiságában és ellentmondásaiban tetten érve. Nem tévesztve szem elől a történelmi korszak nagy eszmei metamorfózisát, bízvást állíthatjuk, hogy Tőzsér költészete és esztétikája a dogmatizmus és sematizmus ellenében született meg és alakult, azok tagadásában formálódott. Veres János második kötetét (Tüzek és virágok, 1961] „problémátlan költészef’-nek nevezi 1962-ben, és ezt írja róla: „. .. elszörnyed az ember, hogy a személyi kultusz irodalompolitikája micsoda kétszeres megalkuvásra késztette ezt a Francis jammes naivságú, világra csodálkozó embert. Egyrészt betegsége pesszimizmusát tagadtatta le vele . .. másrészt a társadalmi valóságot láttatta vele problémátlanul.” Ugyanott az irodalmi igény jelentkezéseként a „Nyolcak” antológiáját jelöli meg, mert „Ott bizonyosodott be, hogy elődök, versélmények, a költészet fejlődési fokainak ismerete nélkül jó verset írni nem lehet.”

A hatvanas évek első fele a költő — és irodalmunk — felfelé ívelő, tartalmas és