Irodalmi Szemle, 1982

1982/3 - Duba Gyula: A költőesztéta Tőzsér Árpád (tanulmány)

mes elmondás (verbális) lehetőségét. Sorai, rímei és hasonlatai központi idea, gondolati cél vagy fogalmi eszmény köré csoportosulnak. Nem tájvázlatot, másolatot készít, felszínt láttató felvételt, hanem modell-értékű, új tájat alkot, amely az eredetinek lényegi megfelelője. Stíluseszköze a költői kép, amely közvetlen vagy közvetett, de mindig pontos jelentést hordoz. Hasonlatai metafora-értékűek. Teremtő munkájában a természeti táj képe felbomlik és részekre hull, átértékelődik és differenciálódik, hogy a lényegtelen részletek elhulljanak és jobban tudatosuljon a táj lényege. A látható és érzékelhető tájelemek nyelvi jelekké, fogalmakká, stílusjegyekké válnak és metamorfózisuk után újból összeállnak, egységbe rendeződnek, művé állnak össze, „képletté” szerveződnek. („És mindenki képlet” — írja majd évek múltán.) A szavak és fogalmak

— képek, hasonlatok, metaforák s néha már szinte a szimbólumok — magukon túlmutatva, tartalmilag kibővülve, a szerkezeti helyzetük adta, különleges jelentéssel gazdagodva árnyalódnak. Megtelnek varázsos, sejtető erővel. A Hazai napló, az Egy hét a Tátrában és a Reggeltől estig négy- és nyolcsorosai nem azt mondják el, hogy milyen a táj külsőleg, hanem hogy milyen a költőnek, igazában milyen, a költővel gazdagabban. Mert a költő a világ számos gazdagon motivált elemét képes bevinni a tváj versképébe, valójában mindent képes beépíteni az általa teremtett, új tájba, mindazt az igazat, jót és szépet, amit valamikor tőle kapott s ami más számára hozzáférhetetlen lenne nélküle. A költő által a táj a világgal — az ő világával — lesz gazdagabb.

A Genezis prózaszövegei már az érett költőesztéta öntudatával szemlélik és minősítik a gyerekkor mesevilágát és a kamaszévek vergődéseit, a csírázó lírikus első ábráit és a kezdő költő léptének komor, dobbanó keménységét De amikor a régi táj maradandó, életre szóló érvényét állítja, nem pózol, nosztalgiát sem érez, csupán a megsejtett bizonyosságra hivatkozik. Megtéveszteni sem akar bennünket. Mert neki az élet, a világ, a méretek és helyszínek változása mellett, ma is táj — sőt: benső táj is! —, ismerős vagy ismeretlen, meghitt vagy idegen, nyugtató vagy romboló erejű, de táj, annak minden tárgyával és fogalmával egyetemben, melyben — melyek között — magányosan jár a költő, tekintetében és akaratában pásztorősök individuális dacával és lázadó keménységével, ezért szabadon. Jár-kel a tájban, igyekezvén azonosulni vele, ez azonban egyre nehezebb, mert az emberi tájak egyre vadabbak és kiszámíthatatlanabbak, mint Gömörország volt valamikor. Az arányok torzulva változnak: az új táj talán nem félelmetesebb a réginél, de mindenképpen idegenebb. A megismert és azóta felfedezett és újjáteremtett tájak képén egyre több az idegenség, a ridegség, „arcvonásaik” mind keményebbek, merevebbek. A vydricai táj ölén még részegek sírnak, utcalányok várakoznak és vagányok kártyáznak, hal- és szörszag „otthonossága” leng a levegőben, emberi vágy és kín teszi lakhatóvá — sőt: vonzóvá — a vidéket, bár a kételyek — „ki tudja itt, hogy / ki a lényeg és / ki a látszat" — már felmerülnek. Ám alig egy évtized múltán az Érintések furcsa, tárgyiasult és lélektelenül elvont „táj- versei” mélyén már olyan merev — holdbéli? — tudat-tájak látványa villan ránk, olyan vidékek arca mered felénk, amelyeket nem érzések melege fűt, hanem a pőrére sziká- rodott esztéticizmus elvont törvényeinek szenvtelen rendezőelve rajzol talányos világgá

— világgá? — elénk, hogy megrettenjünk.

Tőzsér esztétikai nézetei szinte egyidősek első költői megnyilvánulásaival. A versírás kényszere és a versről való gondolkodás vágya, esztétikai felismerései megfogalmazásának az igénye egyszerre jelentkezett benne. Az esztétikai élmény gyakorlati megalkotását és a fogalom elvont megközelítését egyidőben vállalta. Nem szokatlan dolog ez, de nem is olyan gyakori, mint gondolnánk, a fiatal költők alkotókészségét ritkán kíséri olyan szigorú analizáló hajlam, mint ez nála történt. Már kamaszkorban értékelő feljegyzéseket készít olvasmányairól, könyvélményeihez egyéni kritikai megjegyzéseket fűz. Naplót vezet, élete eseményeit rögzíti, kommentálja és értékeli. A gondolkodás és kö'Zlés kényszere egyszerre, egymást erősítve és kiegészítve él benne, és lényeges, hogy egyformán intenzíven. Analitikus elméleti érdeklődése alkati adottság, minthogy kriti^ kai érzéke is jellemvonás. Ez késztette a gyereket, hogy riadt szemmel figyelje a felnőttek világának törvényértékű drámáit és megértésükkel küszködjék, ez vitte a kamaszt az erdőbe, ahol — meghitt magányában gondolataival — megértette a világot és megnyugodott, és végül ez kényszerítette a kezdő költőt, hogy ne ösztönösen írja verseit, hanem tudatossága megerősítéséért körültekintő legyen, szemlélődő, hogy ösztönző példák és törvényerejű modellek után kutasson.