Irodalmi Szemle, 1982
1982/3 - Cselényi László: Kortársaink: Arany és Goethe (montázs)
Goethe az utolsó nagy erőfeszítést teszi meg az egyre törpülő korban: óriásnak maradni. Törvényadónak és nem tányérnyalónak. Beolvasztónak és nem szét- trancsírozónak. Egyetemesnek. Világirodalomnak. Más kérdés, hogy mekkora árat kellett ezért fizetnie, hiszen épp ebből következik az anomália: hogy íróként Törvényadó maradhasson, emberként, udvaroncként kellett tányér- nyalóvá zíillenie. S Goethe valóban az a tudatos író, akinek Németh László ľátja: tudja, hogy csak ez az egy út van a tizennyolc-tizenkilencedik század fordulóján ahhoz, hogy Homérosszá, Shakespeare-ré vállhasson s vállalta az iszonyatos árat: az udvaroncságot. 3/2/3 Azí hiszem, hogy a felidézett nyomokból is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz, s hogy az, mint általában a népköltemény, költői formában nyilatkozott. Miképp esik tehát, hogy a XVI. század epikája oly keveset örökölt elődétől; hogy a könyvsajtó korában fel nem támadtak a hegedősök énekei, sőt maga az eposzköltés mestersége is csaknem teljes feloszlásba ment át? Oly kérdés, melyre nehéz megfelelni, mindazáltal megkísértem. 3/2/4 Ismerjük a „Hídavatás“ panoptikumát. Arany sejti, hogy látomása nemcsak látomás: egyre inkább valósággá válik. A klasszikus, népi-falusi, patriarchális közössége fölbomlóban van magyar földön is s a helyébe lépő kapitalizmus lesz csak igazán melegágya a tragédiáknak, balladáknak. S a Bolond Istók vagy a Nagyidai cigányok poétája érzékeny higanyként érzékeli és jelzi e megváltozott korhangulatot. 3/2/2 3/3 3/3/1 A legújabb francia költőkre térünk rá — írja Eckermann — és a klasszikus és romantikus jelentésére. „Eszembe jutott egy új kifejezés — mondta Goethe — amely elég jól jelöli meg a viszonyokat. A klasszikusat egészségesnek nevezem és a romantikusát betegnek. És akkor klasszikusok a Nibelungok, akárcsak Homérosz, mert mindketten egészségesek és derekasak. Az újabb művek legtöbbje nem azért romantikus, mert új, hanem mert gyenge, kóros és beteg, és a régiek nem azért klasszikusak, mert régiek, hanem mert erősek, frissek, vidámak és egészségesek. Ha ilyen fogalmak alapján különböztetjük meg a klasz- szikust a romantikustól, hamarosan tisztába jövünk velük.“ 3/3/2 „Az Olümposzi és az ámokfutók“ — írja e korfordulóról s szereplőiről Babits Az európai irodalom történetének egyik fejezetcímében., „Az ember legfőbb kincse mégis a személyiség“ — idézi a költőt, mondván, hogy „ő mindig a személyiség szempontjából nézte a világot. Napóleonban is a nagy személyiség érdekelte, s nem átallt vele szemtől-szemben is találkozni Erfurtban. Csak mint ember az emberrel: Voila un homme!, mondta ekkor róla Napoleon. »Ime. egy ember!« Mit jelenthetett ez a szó a világhódító szájában? Valakit, aki meghódította az emberséget. Embert, aki magáévá tette az élet egészét“. 3/3/3 Az Űszikék sajátos költői eljárása az, hogy nem mondja végig a mondandót, hanem azt, amit már mindenki megérezhet, megsejthet, kimondatlan hagyja. De ezzel a kimondatlansággal nyer valódi nyomatékot e líra végső értelme — tiszta és egyszerű furulyaszóként halljuk azt ki valamennyien Arany elhallgató költészetéből. Nagyobb becsvágya nem is lehetett a költőnek, mint hogy egy nép, egy nemzet éppoly biztonsággal hallhassa ki költészetéből a kimondatlan
