Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
A kisasszonyhoz fűződő kapcsolatát a doktor félig barátinak, félig hivatalosnak mondta — egy időben gyógyította. Ebben a pillanatban valahonnan egy hosszú szőrű kiskutya futott a színre. A nyomozó lába alá keveredett, felugatott, a doktorhoz ugrott, a doktor meghökkenve hátra lépett, a kutya körbe futott, s rohanás közben a nadrágjához súrlódott. Azt)6n átvágtatott az úton, az utat szegélyező pázsiton és a járdán, s csak a fűben guggoló fiú előtt állt meg. A fiú megragadta, a fűbe döntötte, görgette, csiklandozta, babusgatta, óc, bóc, babakóc — mondta neki kedveskedve — kicsi kutya — takonypóc! Alibije? Igen, van: körülbelül kilencig a barátaival teniszezett, aztán egy kerti vendéglőben üldögéltek, s mikor a barátaitól elbúcsúzott — hazáig kísérték — utána mindjárt lefeküdt. — Igen, a szülei megerősítették a vallomását, hazatérésének időpontját, s a barátai is hasonlóképpen vallottak. A doktor leporolta fehér ballonnadrágja szárát, felegyenesedett s megkérdezte, hogy elmehet-e. A nyomozó azt felelte neki, hogy egyelőre még nem, s aztán a leányhoz fordult. A leányt a beszélgetés kellemetlenül érintette. A kérdésekre háromszor egymás után puszta nemmel válaszolt, végül is a nyomozó elmosolyodott, s azt kérdezte tőle, hogy mit szól a mai szép napos reggelhez. Erre a leány is felengedett, s azt felelte, hogy az idő ugyan szép, de bármelyik pillanatban beborulhat. Nem, este nem volt ott az áldozattal a kávéházban, bár hat órakor telefonált neki a férfi, nem — egy pillanatra elbizonytalanodott — nem látta, nem is hallotta, hogy énekszóval jött volna haza a kávéházból. — De én hallottam — szólalt meg a seprős öregember. — Valamivel éjfél előtt lehetett. Az áldozat tökrészeg volt, tántorgott, ordibált, itt ment el a ház előtt, az állomás felé tartott. A nyomozó mondott valamit a segédjének, a fiatal férfi erre a ház előtt álló kopasz, seprős öregember felé indult. — Igen, igen, itt ment el az ablakom alatt, az ablakból láttam, felverte az egész várost. A nyomozó a seprős férfihoz beszélt, de közben a lányt is szemmel tartotta. A lány sápadt, fáradt arcán vörös foltok gyúltak. Arra a kérdésre, hogy az áldozat egyedül volt-e, a kopasz férfi azt mondta, hogy azt hiszi, igen, sőt egészen biztosan tudja, hogy egyedül volt. A lány megkönnyebbülve fellélegzett, szórakozottan lesimította virágos, nyári ruháját, aztán a lakkot kezdte kapargatni a körmeiről. — Ön szerint pedig ugye, legalább ketten voltak? A nyomozó az idősebb, platinaszőkére festett hajú hölgyhöz lépett. A hölgy művirágos sötét blúza, telitalpú cipője ódivatúnak hatott. A nő ibolyaszín zsebkendőjével megtörölte meglehetősen nagy orrát, s lassan, orrhangon válaszolt: — Igen. Az én időmben ilyen individuumok nem garázdálkodhattak városunkban. Arra a kérdésre, hogy azon a bizonyos éjszakán az áldozat egyedül ment-e az utcán, vagy többen voltak, azt felelte, hogy jól hallotta, amint az beszélgetett valakivel, szidott valakit. Az én időmben — A nyomozó inkább gyorsan megkérdezte, hogy látta-e a másikat is. Azt, akit meggyilkoltak, látta. Ügy emlékszik, hogy az utcán egyedül volt, s társára, esetleg társaira úgy kiabált, mintha azok a hársfa mellett, ennek az úrnak a háza előtt álltak volna — mutatott a seprős férfira. A ház árnyéka akadályozta a látásban, s egyébként is gyenge a szeme, s éjszaka is volt. De mikor lefeküdt, nem messze énekelni kezdtek, s akkor már legalább két hangot hallott. A éneklők a gyár mellett lehettek, s a vasútállomás felé haladtak. Bizony, ebben a városban nincs rend, persze valamikor — — Nagyszerű — mondta a nyomozó. — Ezek szerint a nevezett ettől a gépkocsitól jobb felé haladt, s a hárs és a ház mellett, s a gyár mentén a vasútállomás felé tartott. Egyedül volt, vagy ketten voltak, de lehettek többen is. A kávéházban szerzett információk szerint a végzetes este az áldozat cimboráival iszogatott — — Igen, lehettek úgy öten. A nyomozó a kezében botot tartó idős mérnök felé fordult. A mérnök levette a kalapját, s bár a nyári nap még távolról sem tűzött teljes erővel, ő már kalapja átizzadt bélését törölgette. — Igen. Részeges fráter volt. S verekedős. Tudják, ezek a fiatalok —
