Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
— Negyvenéves volt. Nem a legfiatalabb — vetette ellen a nyomozó. — Ismerek ötvenéves, sőt még idősebb serdülőket is. Képzelje el, egyszer sakkoztunk, s biztos matthelyzetben felborította a sakktáblát! Befejezte a kalaptörlést, fejére tette a kalapot, s ugyanazzal a zsebkendővel, amely- lyel az előbb a kalap bélését törölgette, feszült pedantériával a botja fogantyúját kezdte tisztogatni. — Akkor este is randalíroztak. Ö akarta dirigálni a zenészeket, odaült a zongorához, csúf nótákat énekelt, egyedül táncolt, s ahogy ő mondta ... Nem, nem maradtam ott végig. Az asztalom fölött eloltották a lámpát, felálltam hát, fizettem s hazaindultam. Ok még valószínűleg tovább dorbézoltak. Ebben a pillanatban a kutyás fiú lekapta a fejéről sárga sildessapkáját, teli torokból kiabálni kezdett — a hídon juhfalka, három juhász hajtja — aztán levegőbe dobta a sapkáját. A kutya a szájába kapta a sapkát, megkerülte a gépkocsit és a nyomozót, megállt a botos ember előtt, aztán az idős hölgy és a botos ember között kezdett cikázni. A fiú pedig tovább skandált: Kinn a bárány, benn a kos! A férfi haragosan körülnézett, fogát vicsorgatta, botjával ráhúzott a kutyára, a hölgy is a kutya felé csapott kezével, az felvonított, a kopasz úr utána vágta a seprőjét, a kutya vonítva a fiúhoz szaladt. — Bácsi, ezt azért nem kellett volna — mondta sírós hangon a fiú. — Elmehetek? — kérdezte az orvos. A nyomozó nem hallotta a kérdést, összedörzsölte két tenyerét s azt mondta: Ez hát megvolna. Kinn a bárány, benn a kos! 5 A szavak bevésődnek a tudatalattiba. Elaltatnak. Elringatnak. Felébresztenek. De mindig fogságukban tartanak. Kollégáimat csak sejthetem az ágyak rejtekében. Alszanak? Gondolkodnak? A tanultakat ismételgetik? Jön az új szavak unalmas napi adagja. De van-e biztonság az új szavakban? Az új nyelvben? A beszédben? A megállíthatatlanul menetelő szavak kopogásától nem hallom a saját lélegzetemet sem, s a barátaimét sem. A kopogás érzéketlenné tesz. Eltompít. A szavak héja beszakad alattam, s egy más világba huppanok. Az oktató a hallgatókhoz: Ügy ülnek itt, mint a kotlósok, rémült szemmel, fülelve. Jó, hogy elefántfülük nem nőtt már a sok hallgatástól. De még egy egyszerű mondatot sem képesek összehozni. Ne legyenek annyira aggályosak! Nyissák ki a szájukat, s mindent bele! Micsoda törékeny alkotmány a szó egy jól megépített mondathoz viszonyítva! A mondat annyi szót szív magába, amennyit akar. Ne féljenek! Kinn az életben nem lesz a kezükben mindig a szótár. Mit számít az, hogy eleinte csupa főnévi igenév jön a szájukra, s mondataiknak se kezük, se lábuk! Ne féljenek, idővel kezük is lesz, lábuk is lesz. Csak kezdjék el végre! Tárcsázzanak, hívják fel valamelyik kollégájukat, s vegyenek részt a falra vetített utca életében, lépjenek oda az autóhoz, kutyához, lányhoz, fiúhoz és a többiekhez. Éljék bele magukat a helyzetükbe, beszélgessenek, bármiről, ami a képhez kapcsolható. Rajta! Gyerünk, siessünk! — Hová megy, Weberné asszony? 3: Rendlnénak hívnak. Megyek bevásárolni. — Mit akar venni? 3: Tejet, kenyeret, húst. S ön hová megy? — Én csak úgy sétálgatok. 3: Mi látható ezen az utcán? — Ház, fa, iskola, gépkocsi. 3: És még? — Ház, fa. 3: És még? — Kő, száj, szem, nap, ég, felhő, eső, virág, alma.
