Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
Gong. A terem sötét. A vetítőgépben kihúny a fénycsóva. A hangszóró tovább szól. Minden felesleges, zavaró jelenség kizárva. Csak a hang marad. Kalapál a fülben, szétszivárog a sötétben. Ház. Fa. Űt. Iskola. Autó. Igen, vessük ki magunkból a múltat! Felejtsünk! Semmit sem tudok anyámról, semmit sem tudok Čížrôl. Léteznek, nem léteznek, nem tudok róluk. A világ csak most keletkezik, emlékezetemben épül. Csak most — ke- let... Tegnap semmi sem történt, semmi az égvilágon. De mi az a tegnap? Én csak most születtem, csak egy perccel előbb keletkeztem. Ennek a sötétségnek az anyagából. Nincs emlékezetem, nincs nyelvem! Mindez még csak lesz. Én még semmiről sem tudok. Nem tudom, mi a bánat, az öröm, a kacagás, a sírás. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogyan kell ezeket a dolgokat kifejezni. Csak annyit tudok, hogy vagyok. S hogy itt vagyok. Megint gong. Azt jelzi, parancsolja, hogy régi nyelvünket, anyanyelvűnket ne használjuk. S azt, hogy a következő feladat ellenőrző gyakorlat s a kiejtésben elkövetett hibák kijavítása. Az asztalon fejhallgatót talál, tegye föl, nyomja meg az asztal gombját, a tárcsán forgassa el a megfelelő számot, s ha valamelyik tanulótársa jelentkezik, mondja be a fejhallgató mikrofonjába az előbb tanult szót, javítsák egymás kiejtését. 1: Ház, ház, ház ... 2: Fa, fa, fa . . . Egy egész hétre elveszteni emlékezőtehetségünket. Elfelejteni tapasztalatainkat. Elvetni múltunkat. Legyünk könnyűk — legyünk a világba kilépő láb, legyünk a megismerő kéz, a látó szem, az értő nyelv. Hétfő — kedd: a tárgyak napjai — a világ kulcsát kereső gyermek igyekezetének napjai, helyettesítsük énünket egy másik énnel. Szerda — csütörtök: az ember napjai, szülessünk újjá, helyettesítsünk énünkkel egy másik ént. Péntek — szombat: tárgyak az emberben, ember a tárgyakban: helyzetek, társalgási gyakorlatok, nevezzük meg a dolgokat. Igen, újjászületve, dadogva, de teremtve, nevezzük meg a világ törmelékeit. Más feladat: fülemen fejhallgató, előttem kivilágított táj, tárcsázhatok bármilyen számot — a fejhallgatóban tárgy jelentkezik, nyelve nem a szó, hanem a szó zenéje. A tárgyakban kell élnem. Rájuk kell tapadnom. Eggyé kell válnom velük. Be kell mennem — mint a mesékben — a képbe. Légy jelentéktelen, észrevétlen por a tárgyakon, tégy fel a tárgyaknak kérdéseket. Kihívásodra alázattal válaszolnak. Add nekik vissza — visszhangként — a nevüket. Légy lebegő vörös tárgy! És merev arckifejezésű, a környezet által letorkolt szürke, névtelen ember! Hétfő — kedd: a tárgyak megszólítása. Ház és ház és ház — Fa és fa és fa — Ot és út és út — Iskola és iskola és iskola — Autó és autó és autó — Fa és út és iskola és ház és autó — Hirtelen csend — a vetítőgép mozdulatlan tárgyakra szórja fényét, és mozdulatlan emberekre, a hallgatóság mintegy lélekben — ki-ki magának — mérlegeli, ismételgeti a szavakat, ízlelgeti a szavak gyöngéd formáját, érdességét, nyers hangzását, bájosságát, ismételgeti a világot. Még bizonytalan vagyok a névadásban: a szó vizsgáztatja a tárgyat. Még csak jelölöm szavaimmal, primitív módon körültapogatom, találomra szólítgatom meg a tárgyakat. A születés előtti lét fantasztikus élményét próbálgatom — nem létezni s tudni nemlétezésemről! Szülőanya nélkül létezni! Önmagamban keletkezni! Teljesen tapasztalatok
