Irodalmi Szemle, 1982
1982/2 - LÁTÓHATÁR - Karol Horák: A nyelvtanfolyam (elbeszélés)
nélkül, üres, szellős fejjel, a világ terheit lerázva, múltbeli létezésemtől megszabadulva élni: az emlékezet valahol a távolban lebeg, én meg készülök első találkozásomra a világgal. Tudom, hogy a világ kész kiugrani a viszonylatok körhintájából, de mindez még csak ezután következik, mindez még csak lesz. Egyelőre még minden mozdulatlan: a vetítőgép fény csóvája világot fedez föl, szót, amely egy perc múlva fölhangzik. Leányhang! 3: Fa — kő — eső — napfény. Olyan ez, mintha egy távoli bolygón lennénk — körülöttünk a világűr füstje kavarog, csodálattal nézzük a dolgokat, amelyek bennünk keletkeznek, lábujjhegyen lépkedünk közéjük, s könnyedén, mintegy úszva, álmaink nehézkedési erejét — látszólag — elvesztve lebegünk, haladunk közöttük. S a világ, s az élet beszédes mélyéig nem hatolunk le. S itt, a várostól távol felfedezzük a megváltó világrészt. A lehetőséget: egy csodálatos létezésben élőiről kezdeni mindent, elveszteni a múltat, s csak az újjászületés jelen pillanatának — az életre keltő hangnak élni. Leány. Szó. A leány gyöngéd hangja. Még nyelvének finom súrlódását is hallani. A leány az eddig hallgatag táj fölött lebegve, életre kelti a világot, a tárgyakat, az élettelen tárgyakat, az élettelen világot, hangját érintve minden buzgón felzúg. S mintha mindezt egyszer, régen már megtette volna bennem. Ö, vagy egy másik nő. Az anyám. Valamelyik nővérem. Vagy valamelyik szeretőm. 3: Kő, eső, száj, szem, napfény, égbolt, ablak, virág, alma. Újjászületve. Űj ember vagyok. A sötétben nehéz magamat fölmérni. Milyen a kezem? Roppant nagy? A nyelvem vajon hatalmas? A szemem mikroszkopikusan kicsi? Vagy öltözzem a levegő anyagtalan formáiba, annak a levegőnek a formáiba, amelyet a tárgyak, a dolgok érintése éltet, s amely hangjával gyöngéddé teszi e tárgyak külsejét és lényegét? Ház. Iskola. Üt. Levegő. Napfény. Eső. Föld. Fű. Víz. Homok. Ember. Fény. Éjszaka. Nappal. Sötétség. Gong. Vége az első leckének. Függönyként széthúzott sötétség. Fény! Tanterem! Felrántott rolók, alkonyi homály, fejhallgatókat félrerakó, hunyorgó emberek. Mindenki szelíd — a fénytől szelíd. Egy percig mozdulatlanok. Csak a kezek motoznak. Ruhák suhognak, kiszáradt szájak mozdulnak. A hallgatók felállnak. Vakon! Mintha részegek lennének! Én is. Engem is sokkolnak, megrettentenek kezem megszokott, mindennapos mozdulatai. S a lábam! A törzsem! S valószínűleg ilyen sokkoló a fejem, az arcok is! S a leányhang?! 3 A továbbképzés érdekében, az üzem belső igényeit s külföldi káderszükségletét szem előtt tartva — vállalatunk nyelvtanfolyamot szervezett. S nem utolsó sorban egérutat — Szerda — csütörtök: változnak a színek. Most a figurák vörösek, s a dolgok és tárgyak szürkék, jellegtelenek, a két szín a mérleg éppen megállapodó két serpenyője, elcsitított, normalizált világ: az emberek megint elevenek, a tárgyak mozdulatlanok és szürkék, az emberekről lesz szó. Lecke az élőlényekről. 2. lecke — KI EZ?
