Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Fónod Zoltán: Szlovenszkói küldetés

A nemzeti szempontok túlhangsúlyozása, vagy a regionális sajátosságok miatti tiltakozások (egy állítólagos magasabb érdekekre való hivatkozással) csupán a felesleges csatározások számát szaporíthatják. Egy irodalom rangját és helyét mind az egyetemes, mind a társirodalmak vonatkozásában elsősorban a maradandó irodalmi alkotások határozzák meg.

Az elismerés, a tudatformálás és tudatteremtés kérdésében Illyés Gyula szavai figyel- meztetőek: „A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki a világirodalmi helyre pályázott. . . Hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.”

A saját sikereit, sikertelenségeit egyébként csak úgy élheti túl egy irodalom, ha művelői tudatosítják, hogy a közösség, a társadalom nem a százszor megfogalmazott igazságok, elvek, tételek szajkózását várja tőlük, hanem a mindennapok valóságának avatott ismeretét, ábrázolását. Többek között azt is, hogy a ma emberében meglássák a holnap hősét, aki harc és áldozatok árán jut új ismeretek, új igazságok birtokába, s az előítéletek béklyójából szabadulva tud önmagára lelni, életében, küzdelmében az „örök emberire” rátalálni, vagy azt felvillantani. Mert a jövőnek csak úgy készíthetünk helyet, ha képesek vagyunk önmagunkat, értékeinket dialektikusán meghaladni, újjá- és mássá formálni. Ady figyelmeztetése, hogy a kis nemzetnek még a lélegzetét is radikálisan kell vennie, lényegében az irodalomra is kiterjeszthető. Az írás politikai és társadalmi tett ma is, s ezért az irodalmat aligha lehet különcök könnyedjátékos kedvteléseinek tekinteni. Nagy történelmi tettek idejét élve aligha lehetnek mások a szellem emberei, mint az élet és igazság újraszületett forradalmárai.

Nem véletlen, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom első korszakából azok munkásságát őrizte meg az idő, akik küldetéstudattal vállalták a „tűz, vér, láz, újság, boldog változás”, a „csupa teremtés” igéit. És nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy azt mondjuk, irodalmunk mai vonulatából is azok a művek maradnak fenn, melyeknek nemcsak „témájuk” van, hanem művészi hitelük és erejük is a jelen mélyen emberi és valós problémáinak a felmutatására, megragadására. Szophoklész Antigonéjával hittel valljuk ma is minden idők örök igazságát: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.”

Szlovák tavasz, részlet, 1961