Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Fónod Zoltán: Szlovenszkói küldetés

Fonod Zoltán

SZLOVENSZKÖI KÜLDETÉS

„Piszkos várótermek fülledt embertömegében” született meg a csehszlovákiai magyar írás talán első, mindmáig kéziratban levő dokumentuma, Fábry Zoltán Üzenet című írása. A „Megbünhödte már e nép . .döbbenetével azoknak a bajtársaknak üzen 1919 februárjában, akik egy öldöklő háborúban, a „hazáért” haltak. Igaztalan a halál is, ha a haza elveszett, csendül ki a sorok kö'zül az atyjával a halottaknak küldött üzenetből. Az atyja megy azok közé, akik „engedelmes gyermekként feküdtek be a pihenésbe ...”, ő viszi a „kabát jobb belső zsebében” az újságot, a festékszagú papirost. „Kiáltsd el magad atyám rettenetesen: Hontalan bitang lett a magyar!” — olvassuk Fábry sorait. És szinte törvényszerű, hogy néhány évvel később az élni kell! felismerésével Fábry Zoltán az egyike azoknak, akik a megértést és a megbékélést, a népek testvériesülését hirdetik, a haladás, a forradalom, a proletárok igaza érdekében és védelmében.

„Egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” nevében már 1922-ben, ún. nacionalista korszaka idején „visszanyert hittel” hirdeti: az életet, hogy — vagyunk!, s a felismerést, hogy az egyedüllétben is: erősek vagyunk. (Szózat — új magyar betűkhöz.)

Ha figyelembe vesszük, hogy a húszas—harmincas évek irodalmát nemzetiségi vonatkozásban bonyolulttá tette a nacionalista, soviniszta szemlélet, melytől nem voltak mentesek a többségi nemzetek polgári irodalmai sem, a Fábry által követett út eleve új csapást jelentett a csehszlovákiai magyar és az egyetemes nemzeti irodalomban is. A szocialista irodalmi törekvések folytatását és megerősítését jelentette. Példaként a szovjet-orosz irodalom, a német valőságirodalom és a Magyar Tanácsköztársaság irodalmának hagyománya állt Fábry Zoltán előtt.

Egy tragikus korszak végén Fábry Zoltán így jellemezte a szlovenszkói magyar szellemiség küldetését: „Mi nem élhetünk csak magyar életet, posztunkról világot figyelünk, és ez a világkép bennünk és általunk vetíthet sugarakat a magyar egészre, és bennünk teljesedik ki noszogató korparanccsá: változni, változtatni. Változni annyira, hogy hozzáérjünk az emberiség európai változásaihoz...” A „Hazánk, Európa” hitével a magyar szó internacionalizmusát hirdeti, mely végeredményben az Ady-formulára egyszerűsíthető: ember az embertelenségben! „Korunk világnézeti harca a hatalmi embertelenséggel. Népek, nemzetek, eszmék és emberek próbatétje: Ki melyik oldalára áll a harcnak.”

Kezdettől fogva ez volt a tét. Hiszen a Trianont követő új történelmi helyzet először állította a csehszlovákiai magyarságot a hogyan tovább izgató kérdése elé. A történelem során ugyanis nálunk — a török hódoltság, a három részre szakadt ország időszakát leszámítva, amikor a Habsburg királyság a nyugati és északi országrészre zsugorodott

— sosem alakult ki társadalmilag, etnikailag determinált, önálló nemzeti vagy szellemi közösség, ellentétben Erdéllyel, mely évszázadokra visszamenően igazolhatta önállóságát.

„A világháború előtt Budapestre centralizálódott a magyar irodalmi élet — írta Czine Mihály a Jelenkorban, 1967-ben A romániai magyar irodalom kezdetei című tanulmánya bevezetőjében —, a forradalmak után időlegesen Bécsben, Párizsban, Berlinben, Londonban, Amerikában, Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is alakulnak magyar irodalmi gócok; a hazai irodalommal való kapcsolatuk olykor szinte teljesen megszakad, s egymással is alig tudnak kapcsolatot tartani. Ady fájdalmas sejtése a szétszóródásról már-már bekövetkezni látszott..Ezek a sorok rávilágltnak