Irodalmi Szemle, 1982

1982/2 - Fónod Zoltán: Szlovenszkói küldetés

arra a romániai, szlovákiai és a vajdasági irodalomban a húszas-^vekben gyakran felhangzó panaszra, hogy a „semmiből teremtés” kényszere és a hagyománytalanság milyen megpróbáltatásokat jelentett ezen irodalmak számára. Turczel Lajos a Két kor mezsgyéjén című művében így írt erről: „Az itteni magyar irodalom valóban a semmi talaján indult útnak. Azon a területen, amelyen a csehszlovákiai magyarság él, 1918 előtt sohasem létezett olyan, a magyar irodalom egészében sajátos színt jelentő regionális irodalom, mint Erdélyben... A csehszlovákiai magyar irodalom viszont csak az első világháború után — és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként — bontakozott ki, amelynek nem voltak történelmileg megalapozott helyi hagyományai...”

Egészítsük ki Turczel Lajos gondolatmenetét azzal, hogy ha voltak is ilyenek, mint például a pozsonyi Toldy-kör, a komáromi Jókai Egyesület, a lévai Casino stb., ezek konzervatív szemlélete csak akadályozta a haladó irodalmi és kulturális törekvéseket. E téren az első magyar irodalmi lap, az 1919-ben induló Tavasz és a Toldy-kör kiadásában 1922-től 1932-ig évenként megjelenő irodalmi almanach, az Új Auróra sem jelentett kivételt, mivel egyesítették magukban a vidékiességet és a dilettantizmust. A kivételek közé olyan társaságok tartoztak, mint például a losonci Madách-kör, melyet fiatal, haladó írók alakítottak.

Az indulás éveiben éppúgy, mint a hatvanas évek táján voltak olyan törekvések, melyek a nemzetiségi irodalom hagyományait, kezdeteit — a magyar irodalom itteni hagyományai alapján — a latin nyelvű kódexektől, a Halotti Beszédtől és Balassitól eredeztették. Erre azonban aligha jogosít fel bennünket az a tény, hogy a magyar irodalom olyan jelentős képviselői működtek vagy születtek az egykori Felvidéken, mint Balassi, Pázmány, Szenczi Molnár, Kazinczy, Jókai, Madách, Erdélyi János, Mikszáth és mások. Ök ugyanis az egyetemes nemzeti irodalomba, kultúrába (és hagyományba) épültek be, ezért kisajátításuk történelmietlen, a nemzeti kultúrát sértő volna. Ilyen törekvéseket képviselt a harmincas években Pavol Bújnák is. A csehszlovákiai magyar szellemi élet képviselői azonban — többségükben — ezekkel a nézetekkel soha nem azonosultak.

Gömöri Jenő szerkesztésében emigránsok adták ki az első színvonalas kulturális folyóiratot. A Tűz, mely 1921-től 1923-ig felváltva Pozsonyban és Bécsben jelent meg, így írt 1922-ben a dilettantizmus gátszakadásáról, a kvaterkairodalomról: „Nem tulajdonítanánk olyan nagy jelentőséget a szlovenszkói irodalom dilettantizmusának, ha a békekötés előtti virágzó kultúrájú és lendült irodalmú Magyarországról van szó. De Szlo- venszkóról van szó, amelyben a megváltozott politikai és földrajzi viszonyok folytán immár nagy energiával és gyűrkőzéssel versenyeznie kell a magyar kultúrának és irodalomnak más kultúrákkal és irodalmakkal, hogy fönnmaradhasson és törhetetlen erejét megóvhassa és gyarapíthassa — írta Gömöri Jenő. — Ebben a versenyben pedig rette netes tehertétel a dilettánsok sáskahada a szlovenszkói magyar irodalomra és kultúrára nézve ... A magyarságnak is be kell látnia végre, hogy nem érdeke az, hogy akárhogy és akármilyen hamis hangon, de magyarul énekeljenek csepűrágók, rímkovácsok, iparosköltők ... és félbolondok, hanem az az érdeke, hogy csak ihletettjei énekeljenek.”

A húszas évek végén Komlós Aladár, majd a harmincas évek elején Illés Endre a Nyugat hasábjain bírálta a hínárteremtő szlovenszkói magyar irodalmat.

A húszas—harmincas években gyakori vitatéma: létezik-e önálló, csehszlovákiai magyar irodalom, s az önállóságnak van-e létjogosultsága. A válaszadás sokfélesége azt is sejtette, ki milyen érdekből és politikai szándékból hangsúlyozza a realitást, vagy licitálja túl a tényeket. Az aktivisták a szellemi élet elszakításának szándékával túlli- icitálták a kisebbségi helyzetet. A polgári ellenzék a szellemi integrációban a politikai integráció visszaállításának egyik lehetőségét látta.

A hovatartozás kérdésében Gömöri Jenő 1921-ben azon az állásponton volt, hogy „az irodalom nem orientálódhatik földrajzi területekhez.” Elismeri a magyar irodalomteremtés szükségességét Szlovenszkón és az utódállamokban, de ez — véleménye szerint — nem jelent „külön szlovenszkói magyar irodalmat.” Schöpflin Aladár a Láthatárban írt Kisebbségi irodalom című cikkében a regionális irodalmak létjogosultsága mellett tör lándzsát. Arra a kérdésre, nem volna-e jobb „ha egyszerűen csak egy magyar irodalomról beszélnénk”, a válasza egyértelműen tagadó. „A magyar nemzetnek kisebbségi sorsban élő tagjai szellemileg is sok tekintetben külön életet élnek, más szellemi, társadalmi és politikai légkörben, lényegileg más életbevágó problémákkal viaskodva, más műveltségi hatások alatt. Ebből a különállásból a magyarországi közvéleménytől,